Fergeteg-keringő
Bágyadt nyárban bőrig áztam,
forgószéllel táncot jártam,
kertem védtem haragjától,
napraforgót-döntő kártól.
Fájó táncunk harc volt inkább,
tépett engem, lombot, hintát.
Madárfészket dobott sárba,
fiókát rémített halálra.
Forogtam, míg el nem űztem,
esőcseppből gyöngyöt fűztem,
napsugárral szárítkoztam,
szivárványból mosolyt fontam.
Sági Erzsébet
Illusztráció: saját fotó
Bozóttűz a kettes belen
Feri élénk, humoros természete, örökös nyüzsgése szinte vonzza a mókás történéseket.
Mellette, senki sincs biztonságban. Vagy Ő talál ki egy ártalmatlan tréfát, vagy Vele követik el pórul járt partnerei ugyanazt.
Persze, olykor a véletlenek hozzák a legjobb poént.
Nem volt ez máshogy akkor sem, amikor jelentős túlsúlya miatt kivizsgálásra kellett befeküdnie egy vidéki kórház bel-osztályára.
A kórházakban többnyire tilos a dohányzás. De aki e szenvedély rabja, az megtalálja a lehetőségeket egy kis füstölgésre ott is.
Márpedig, Ferink rab volt, a javából!
Ravaszul összekötötte a kellemest a hasznossal, amikor a folyosó végén lévő, sokablakos WC-be húzódott könnyíteni magán.
Hosszas trónolásra számítva magával vitte a cigarettáját is, remélve, hogy a WC-t nem kamerázták be, és talán, a tűzjelző sem fog megszólalni, ha kitárja az ablakokat.
Szerencséje volt, és az időpont is kedvezett terve végrehajtásában, mert rajta kívül senki sem választotta a délutáni csendes-pihenő békés órácskáját az illemhely látogatására.
Feri, alapos ember lévén, na meg ki tudja ki trónolt előtte, papírral takargatta le az ülőkét, majd helyet foglalt, és rágyújtott.
Élvezte a csendet, a beáramló tiszta levegőt, a füstöt, amit ügyesen, apró karikák formájában eresztgetett, lent és fent is halk pukkantások kíséretében.
A cigaretta, bármennyire spórolt vele, hamar elfogyott.
A bűnjel eltüntetésére nem készült fel előre Ferencünk, de találékonysága nem ismert lehetetlent.
A legbiztosabb megoldást választotta.
Elnyomni nem volt módja, mert még mindig üldögélésre kényszerült egyéb teendői miatt, de mosolyogva legyintett a gondolatra, hiszen ahová szánta a csikket, ott a parázsnak esélye sem volt a bajcsinálásra.
Egy utolsó, mohó szippantás, és már dobta is csikket - oda, ahonnan a legszigorúbb nővérke sem fogja előhúzni, bizonyítékként a vétségre -, bele a WC-kagylóba.
Hanem a mosoly, nagyon hamar fájdalmas grimasszá torzult.
Feri csak arról apró momentumról feledkezett meg, hogy jelentős túlsúlya lévén, nem maradt egyetlen centi szabad hely sem közte, és a kagyló pereme között, így a csikk nem a vízben, hanem Feri - gazdagon burjánzó bozóttal díszes - ölében landolt.
Kapálódzott szegény feje, csapkodott, kereste azt a fránya csikket, de csak a fellobbanó lángokat látta, mert a bozóttüzet már nem tudta megakadályozni.
Segélykiáltásaira összeszaladt valamennyi nővérke és a járóképes betegek nagy része is.
Másnap a viziten pukkadozó személyzet és szemérmetlenül hahotázó szobatársak előtt kellett számot adnia a történtekről.
A főorvosi dorgálásból nem lett semmi, mert Feri kínjait látva a jóságos doktor inkább nem mondott semmit, hanem felírt egy gyorsan ható hámosító krémet.
A csúnya égési sérüléseket gondos és finom kezű nővérkék kenegették, napról napra enyhült a fájdalom, és nőtt a szobatársak irigysége.
Azóta Feri leszokott a dohányzásról, de ezt a történetet – somolyogva - minden új barátnak elmeséli.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Illaberek
Nehéz szívvel olvastam ezt a verset. Főhajtásom a szerzőnek, Kiss Judit Ágnesnek.
Elhangzott napjainkban Budapesten, a Katona József Színházban, az "Illaberek" előadásán, és ledöbbentette a közönséget.
Kiss Judit Ágnes: Szó
Hazádból,
hogyha még bírod,
Ne menj el, ó, magyar.
Hogy menekülj, lesz mindig ok,
És mindig, hogy maradj.
Itt áldozat, s vajon mi ott?
Bevándorló lehetsz,
Nem tudhatod, végül melyik
A súlyosabb kereszt.
Ez a föld régóta ugar,
Terméketlen, sivár,
De van még , ki zenét szerez,
És színházat csinál,
Szeret és harcol semmiért,
Mert másként nem tehet.
Hogy itt vagy, erőt ad nekik,
S ők itt vannak veled.
Lehet, hogy nem jön jobb soha,
Ki itt él, mély repül.
Megúszhatják a vétkesek,
S te bűnhődsz vétlenül.
Míg annyi jóval tele
A másik serpenyő,
Ha baj van, ki ne mentené,
Ami még menthető?
De itt van szükség rád nagyon,
Sötétben lenni fény,
Hogy fölemeld, ki megrogyott,
És bátorítsd, ki fél.
Maradj, mert meg kell védeni,
Kinek nincs is hova,
Legyen szegény, hajléktalan,
Zsidó, meleg, roma,
Vagy bárki más, aki alól
Kihúzták a talajt.
Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
Ki hallja még a jajt.
Ez frontvonal, ez harcmező,
S még így is otthonod,
Rád simul minden rég bejárt
Tered, kamaszkorod.
Taposhatnak röhögve mind
Az összes elveden,
De szétolvadnak a szavak
Az anyanyelveden.
Ne hidd, hogy semmi eszközöd,
Fegyver vagy te magad,
Mind különleges ügynök az,
Ki mégis itt marad.
Maradj, tövisnek bőr alatt,
Ha bírod még, magyar,
Légy viszkető seb, mit kéz
Álmában is vakar.
Itt áldás is, másutt csak egy
Bevándorló lehetsz.
Ki mondja meg, végül melyik
A súlyosabb kereszt.
Az álmok arra valók, hogy megvalósítsuk őket
Sziklakertet álmodtunk, madáritató szökőkúttal, kövirózsabimbóval.
Férjem ügyességét, kitartását dicséri, hogy mára az álomból valóság lett!
Sági Erzsébet
Illusztráció: saját fotók
Az olajfák sem halhatatlanok
Egyszer régen, amikor még éltek a szüleim, és éltek mindazok, akik ma már csak emlékeinkben léteznek, szorgos kezek elültettek a téren két olajfát.
A fácskák egyforma eséllyel indultak, ám egy gondatlan autós, hogy útját rövidítse, nekiment és áthajtott az egyik csemetén.
Áldott lelkű Édesanyám, aki minden teremtett életet - legyen az ember, állat, növény - óvott és mentett, fogta sebkötöző készletét, és mint az én sebeimet - amikor szeleskedve elvágódtam, és bömbölve mutattam meg neki vérző térdemet -, leápolta, és karóhoz kötözte a törött fácskát.
Rajta kívül senki sem bízott az életben maradásban, ám tévedtek! A kicsi fa meggyógyult, és növekedésében túlszárnyalta szomszédját. Csak csendben mondom, és nem kívánom, hogy mindenki elhiggye, de szerintem Mama szelíd, biztató szava, amivel - a locsolóvízzel együtt - naponta megajándékozta a fát, sokat lendített a gyógyulás fázisában. Barátságuk az évek múlásával egyre erősebb lett, és mindvégig megmaradt.
Tavasszal illatos virágaival, nyáron ezüst leveleivel, ősszel bogyóival gyönyörködtette az alatta elmenőket, és Édesanyám büszke örömmel figyelte növekedését, és zokszó nélkül gereblyézte, kupacolta és égette el az ágtól elváló, téli álomra készülődő fa leveleit.
Mama egy szomorú télelőn, minden előzetes betegeskedés, és jelzés nélkül elment az angyalok közé, itt hagyva bennünket árván.
Mindenben igyekszem követni az Ő szokásait. Őrzöm, sütöm-főzöm ételeit, mondom imáit, tartom ünnepeit, szokásait. Rózsás szentünkhöz méltón, akinek nevét viselte, adakozó szeretettel halmozta el a hozzá fordulókat. Osztotta figyelmét, friss pogácsáját, a kút hideg vizét, bárki volt is a betérő.
Természetes volt számomra, hogy az olajfácskát megkülönböztetett figyelemmel, szeretettel gondozzam, ha már rám maradt. Szomszédja, a vele egyidős olajfa már évekkel korábban elkorhadt, és ki kellett szedni, de Mama fája állta az idő próbáit, a viharokat.
Így volt ez egészen tegnapig...
Furcsa, erős, és gyors forgószél szaladt át a téren, megrángatva mindent, ami útjában állt.
Az olajfa kapta a legnagyobb lökést, és csavarást... Fel sem fogta, hogy mi történik vele, utolsó, halálos sóhajjal tört szét a hatalmas fa, esésében is vigyázva, hogy ne tegyen nagy kárt. Óvatosan ráborult a villanyvezeték, a Kábel-TV, a telefon sodronyaira, és bevégeztetett.
Utolsó pillanataiban a téren lakók állták körül, búcsúzva, és megköszönve, hogy volt nekünk.
Tucatnyi tűzoltó, két tűzoltóautó, polgárőrök és áramszolgáltatók dolgoztak órákig, hogy ne maradjunk villany nélkül az éjszakában. Köszönjük szorgos, és nehéz munkájukat.
Sági Erzsébet
Illusztráció: saját felvételek
1. kép: Az utolsó felvétel az élő fáról (1 héttel a vég előtt)
2-6. kép: 2014. július 14-én a mentés képei
7. kép: A tér, ami már sohasem lesz olyan szép, mint olajfácska idejében...
8. kép: Évgyűrűi mesélnek a megélt jóról, rosszról
9. kép: Lombja, termése már csak emlék
10. kép: Anyám imakönyvében egy préselt emlékkel több lesz mától...
Életkép
Sötét felleg Napot takar,
vihar készül, fut az avar.
- Ne engedj el! - sikolt Levél,
Ág ígéri: - Óvlak, ne félj!
Őrizné, de szél tépázza,
zöld levélkét sárba rántja.
... Sosem láthat rőt levelet,
piros almát, őszi szelet...
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a boon.hu oldalról
Reggeli látogató
Mai ébresztőm kicsit hangosabbra sikerült a tervezettnél.
Kutyuskáink torkuk szakadtából jajongtak, közölve, idegen tartózkodik birodalmukban, az udvarban. Rohantam, hogy rendet tegyek, még mielőtt az összes szomszéd felébred.
... És akkor megláttam a betolakodót!
Kedves orrocskáját bátran kidugta tüskéi alól, és emberi hangon nagyokat fújt a két barátságtalan hangoskodóra.
Nézzétek, és csodáljátok a kis jövevény kedves fotóját!
Illusztráció: saját felvétel
Játszani jó
Szállani a széllel, játékos lepkével!
Hulló levél röptét siratni egy éjjel.
Labda után futni, s vele elgurulni!
Kötelet ugrálni, tó tükrén csúszkálni!
Kutyust megölelve bámulni az eget,
futó zápor előtt kitárni tenyered.
Felhők játékában keresni álmokat.
Odvas fa rejteke titkokkal hívogat.
Rét füvének selyme csábít szendergésre,
harang kondulása invitál ebédre.
Megpihenve este, Anyámnak mesélni
Karjában fáradtan jövőről álmodni…
Tegnapból jövő lett, belőlem meg ember,
Anyácskám egy felhőn figyel szeretettel.
Törött fejű babám sebeit kötözöm…
…Elmúlt gyermekkorom emlékeit őrzöm.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Ajándék Szaffytól
Van a Facebook-on egy zárt közösség, melynek - nagy örömömre - már jó ideje tagja lehetek.
A tagok között kialakult érdek nélküli, sok próbát kiállt, és töretlen barátság alapja a feltétlen bizalom, az egymásra való empatikus ráhangolódás, a feltétlen elfogadás, és a szeretet.
Régi barátom, és szerzőtársam Paszternák Éva Szaffy az alábbi csodaszép gondolatokkal köszöntött a napokban.
Engedélyével osztom meg látogatóimmal ezt a számomra nagyon kedves verset.
Lótuszka mottója:
“Csendet tanultam a beszédesektől, toleranciát a türelmetlenektől, kedvességet a durváktól.” (Khalil Gibran)
Paszternák Éva: Köszöntő
Halvány, sejtető szavak szálltak
s született bennünk egy kép Rólad,
érkezésedről álmodozva
terveztük milyen lesz veled a holnap?
A nagy család óriássá duzzad,
mint tenger, ha kerek, sárga a hold,
csillogó szemeid, ha felragyognak,
anyánk arcáról bánatot old.
Virulsz kis Lótusz, Ő virul Véled,
gyermekké lesz, gügyög, dalol,
a csendetekből sok jó illat széled,
hat testvérkéd lám föléd hajol.
Apáink valahol más úton járnak,
egy levegőt nem szívnak velünk,
képzeld el kis tanyánkat várnak,
hol egy mesét élünk, mert itt vagy nekünk.
Köszöntünk Kedves, égi fényből
született, halk szavú béke,
igaz legyél és üdítő látvány,
akár az isteni horizont kékje!
Nekrológ Bőzödújfaluért
... És egy videó, amit nem lehet könnyek nélkül nézni... https://www.youtube.com/watch?v=IZoTQ7BEL5k
Sági Erzsébet
Neked adom a titkomat
Nem szabad számolni a tovatűnő éveket,
elveszettnek vélt kincseket, kihagyott perceket.
Örülj, ha látod a morzsát cipelő hangyákat,
és kérlek, szamárfület ne mutass szamárnak!
Barátom, engedd szeretni magadat magadnak…
Zárd ki a rossz érzést, a gyilkos indulatokat.
Merj adni másnak, de venni is a közös tálból,
és tudd, helyed az, ahol vagy, és nem mindig máshol.
Titkom, ha van, csak ennyi, nem több és nem kevesebb,
- és el ne feledjem, mi mozgatóm - a szeretet.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Hol van az a nyár?
Mit tagadjam, nem vagyok már vadonatúj. Persze, ezt úgy is mondhatnám, középkorúságom vége felé igyekszem…
Serdülő koromban nem értem rá unatkozni, bár nem volt otthon Tv-nk, és számítógépünk sem.
Viszont hatalmas lehetőségeket ajánlottak a művelődési házak klubjai.
Korosztályom csaknem minden tagja aktív részese volt ifjú korában valamelyik kulturális terület munkájának. Mivel festeni, szobrászkodni nem tudtam, maradt az írás, éneklés, színjátszás.
Ez utóbbival kapcsolatos a most következő történet.
Színjátszóként jártuk az országot, és jöttek hozzánk is vendégszereplők.
Szemléken – így hívták akkoriban a megmérettetések színterét – találkoztunk, ismerkedtünk, barátkoztunk hasonló érdeklődésű fiatalokkal. Tehetséges korosztály volt a miénk, „ratkógyerekeké”.
Sokan voltunk, mert akkoriban, mikor mi megfogantunk, az a szólás járta, hogy „asszonynak szülni kötelesség, lánynak dicsőség”. Szóval sokan voltunk, akikből lehetett szemezgetni.
Színjátszó körünk - elsősorban tehetséges, és hozzáértő vezetőnknek, Károly Mihálynénak, vagyis „Páncinak” köszönhetően -, megyeszerte ismert és elismert volt. Olyannyira, hogy amikor a végzős színművészetis rendezők, és operatőrök vizsgafilmjükhöz amatőrök segítségét igényelték, választásuk ránk esett.
Vizsgafilmjük az országot járó, többnyire egy húzó emberre, és sok-sok harmadosztályú színészre épülő Állami Déryné Színházról, ismertebb nevén a faluszínházról és a „népről”, az előadásaikra jegyet vásárló, a „ha ló nincs szamár is jó”- helyzetet - jobb híján - elfogadó vidéki emberekről szólt.
Mi a nézőtéren kaptunk feladatot. Beültünk – nevezzük így a települést – Aprófalva lakói közé a nézőtérre, és „élveztük” az előadást. Az előadást, ahová az egyetlen rangos művész nem a társulattal együtt – busszal – érkezett, hanem - hakniról haknira járva, azon az estén is több helyszínen szerepelve -, száguldó autóval, és pont akkor esett be, amikor színre kellett lépnie.
A dráma csúcspontján, amikor az egyik szereplő az ablakon át kiveti magát a mélységbe, kidőlt a díszletfal, a holt ember pedig, négykézláb igyekezett elhagyni a színpadot.
A közönség dőlt a nevetéstől, és a dráma átbillent komédiába.
A színészek ugyan lejátszották a darabot, de a katarzis elmaradt.
Meghajláskor az egyetlen „sztár” már nem jött ki a függöny elé, mert jelenetét követően már robogott is tovább, egy másik fellépésre.
Szerepem szerint az izgalomtól elájuló vidéki kislányt kellett alakítanom, aki leesik a székről a színpadon látottak hatására. A rendező intett a szemével, én leestem a székről, de az operatőr elfelejtette bekapcsolni a kamerát. Nem volt mit tenni, miniszoknyámat igazgatva, vöröslő arccal visszaültem, hogy várva az újabb jelzést, ismét ájultan eshessek az első sorban ülők lába elé.
A következő ájulást – amivel egy pillanatra én is bevonulhattam a halhatatlanságba - celluloid szalag őrzi.
Hogy mennyire volt hiteles a játékom?
Az előadást követő fogadáson az ájulásomkor színen lévő művésznő aggódva kérdezte, jobban vagyok-e.
Hogy mitől ájultam el, az számára nem volt kétséges. Na, nem az izgalomtól, ez Neki eszébe sem jutott!
Az okot a helyszín szolgáltatta. A régi malomból átalakított, és frissen felújított művelődési házban az alig száradt festéktől mérgező gázokkal terhes volt a levegő. – Csoda, hogy nem lettek rosszul többen is! – mondta a művésznő, majd hozzá tette: - Már engem is az ájulás környékezett!
Stábunkat a kirobbanni készülő hahotától csak az mentette meg, hogy tudtuk, nem derülhet ki a turpisság, a megrendezettség.
Azon az estén, nem kisebb majdani hírességeket volt szerencsém megismerni, mint - a vizsgafilmjét készítő - korán elhunyt kiváló rendezőt, Fehér Györgyöt, és - főiskolásként Őt segítő barátját - minden idők legjobb Bozzi urát, Verebes Istvánt.
Hol van már az a régi nyár…
Régvolt ifjúságommal együtt, az azóta elsorvadt közösségi életet, és embert formáló, erőt adó, megtartó erejének múlását is siratom.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
