Hol van az a nyár?

Mit tagadjam, nem vagyok már vadonatúj. Persze, ezt úgy is mondhatnám, középkorúságom vége felé igyekszem…

Serdülő koromban nem értem rá unatkozni, bár nem volt otthon Tv-nk, és számítógépünk sem.

Viszont hatalmas lehetőségeket ajánlottak a művelődési házak klubjai.

Korosztályom csaknem minden tagja aktív részese volt ifjú korában valamelyik kulturális terület munkájának. Mivel festeni, szobrászkodni nem tudtam, maradt az írás, éneklés, színjátszás.

Ez utóbbival kapcsolatos a most következő történet.

Színjátszóként jártuk az országot, és jöttek hozzánk is vendégszereplők.

Szemléken – így hívták akkoriban a megmérettetések színterét – találkoztunk, ismerkedtünk, barátkoztunk hasonló érdeklődésű fiatalokkal. Tehetséges korosztály volt a miénk, „ratkógyerekeké”.

Sokan voltunk, mert akkoriban, mikor mi megfogantunk, az a szólás járta, hogy „asszonynak szülni kötelesség, lánynak dicsőség”. Szóval sokan voltunk, akikből lehetett szemezgetni.

Színjátszó körünk - elsősorban tehetséges, és hozzáértő vezetőnknek, Károly Mihálynénak, vagyis „Páncinak” köszönhetően -, megyeszerte ismert és elismert volt. Olyannyira, hogy amikor a végzős színművészetis rendezők, és operatőrök vizsgafilmjükhöz amatőrök segítségét igényelték, választásuk ránk esett.

Vizsgafilmjük az országot járó, többnyire egy húzó emberre, és sok-sok harmadosztályú színészre épülő Állami Déryné Színházról, ismertebb nevén a faluszínházról és a „népről”, az előadásaikra jegyet vásárló, a „ha ló nincs szamár is jó”- helyzetet - jobb híján - elfogadó vidéki emberekről szólt.

Mi a nézőtéren kaptunk feladatot. Beültünk – nevezzük így a települést – Aprófalva lakói közé a nézőtérre, és „élveztük” az előadást. Az előadást, ahová az egyetlen rangos művész nem a társulattal együtt – busszal – érkezett, hanem - hakniról haknira járva, azon az estén is több helyszínen szerepelve -, száguldó autóval, és pont akkor esett be, amikor színre kellett lépnie.

A dráma csúcspontján, amikor az egyik szereplő az ablakon át kiveti magát a mélységbe, kidőlt a díszletfal, a holt ember pedig, négykézláb igyekezett elhagyni a színpadot.

A közönség dőlt a nevetéstől, és a dráma átbillent komédiába.

A színészek ugyan lejátszották a darabot, de a katarzis elmaradt.

Meghajláskor az egyetlen „sztár” már nem jött ki a függöny elé, mert jelenetét követően már robogott is tovább, egy másik fellépésre.

Szerepem szerint az izgalomtól elájuló vidéki kislányt kellett alakítanom, aki leesik a székről a színpadon látottak hatására. A rendező intett a szemével, én leestem a székről, de az operatőr elfelejtette bekapcsolni a kamerát. Nem volt mit tenni, miniszoknyámat igazgatva, vöröslő arccal visszaültem, hogy várva az újabb jelzést, ismét ájultan eshessek az első sorban ülők lába elé.

A következő ájulást – amivel egy pillanatra én is bevonulhattam a halhatatlanságba - celluloid szalag őrzi.

Hogy mennyire volt hiteles a játékom?

Az előadást követő fogadáson az ájulásomkor színen lévő művésznő aggódva kérdezte, jobban vagyok-e.

Hogy mitől ájultam el, az számára nem volt kétséges. Na, nem az izgalomtól, ez Neki eszébe sem jutott!

Az okot a helyszín szolgáltatta. A régi malomból átalakított, és frissen felújított művelődési házban az alig száradt festéktől mérgező gázokkal terhes volt a levegő. – Csoda, hogy nem lettek rosszul többen is! – mondta a művésznő, majd hozzá tette: - Már engem is az ájulás környékezett!

Stábunkat a kirobbanni készülő hahotától csak az mentette meg, hogy tudtuk, nem derülhet ki a turpisság, a megrendezettség.

Azon az estén, nem kisebb majdani hírességeket volt szerencsém megismerni, mint - a vizsgafilmjét készítő - korán elhunyt kiváló rendezőt, Fehér Györgyöt, és - főiskolásként Őt segítő barátját - minden idők legjobb Bozzi urát, Verebes Istvánt.

Hol van már az a régi nyár…

Régvolt ifjúságommal együtt, az azóta elsorvadt közösségi életet, és embert formáló, erőt adó, megtartó erejének múlását is siratom.

Sági Erzsébet

Illusztráció: free fotó a netről