Örömóda
Fizikailag nem lehetek jelen, de lélekben, gondolatban én is énekelek!
Menjetek, akik megtehetitek!!!!
Hatalmas, és szép ötlet ettől a kiváló embertől. Köszönjük, Fischer Ádám!
A felhívás forrása:
És a megvalósulás:
https://www.youtube.com/watch?v=Oz9pq4euUnY&feature=share
Ki minek gondol, az vagyok annak
„Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt saját magadról.”
Továbbgondolt bölcsességek, Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak… című verse kapcsán.
Már jó ideje foglalkoztat a „Ki minek gondol” kérdése.
Nem hiúságból és nem az önismeret hiányából fakad ez a kíváncsiság, hanem abból az egyre inkább terjedő – szerintem – hibás gyakorlatból, hogy felületes benyomások alapján képesek vagyunk bárkire – egy többé lemoshatatlan – címkét ragasztani.
Pedig, lehet, hogy csak egy rossz pillanatát kaptuk el, lehet, hogy félreértettük, lehet, hogy Ő értett félre valamit, aminek aztán hangod is adott, nemtetszésünket váltva ki ezzel a megszólalással.
És igen, az ellentétje is előfordul.
Valaki „jókor volt jó helyen”, és jól szólt, amitől máris kiérdemelte rajongó figyelmünket, és, az ezzel járó VIP cédulát.
Majd egy újabb találkozás alkalmával szembesülünk valódi énjével, és kiderült, a morcos akadékoskodó egy valódi „jó fej”, akivel öröm együtt lenni, akinek bölcsessége, humora és személyiségének varázsa máris feledteti, hogy első találkozásunkkor a „felejthető” cédulát érdemelte ki, a VIP cédulás pedig, egy áskálódó, mások rovására önmagát fényező valódi bajkeverő, akitől jobb óvakodni.
Virtuális találkozásaink alkalmával - a nick név mögé bújt valódi személyiség ismerete nélkül -, gyakran vezetnek félre bennünket azok az állítások, amelyeket többnyire önmagukról állítanak netes ismerőseink. Ezeket vagy hisszük, vagy nem, minden esetre kialakul egy kép, ami meghatározza, erősíti, vagy lehetetlenné teszi további kapcsolatunkat velük.
Sohasem állítottam magamról, hogy tévedhetetlen lennék. Azt viszont bevallottam, hogy naiv hittel vagyok megvezethető, és hogy kapásból nem gyanús senki, csak abból tanulok, ha már átvertek.
Nem szeretem azt a szót, ami lehetetlenné teszi a jövőt, hogy SOHA!
Ebből következik, hogy hajlandó vagyok, tudok megbocsájtani, és természetesen az is, hogy – ha hibáztam, bántottam – akkor képes vagyok bocsánatot kérni.
Mivel mindenki – természetesen én is! – magából indul ki, elvárom, hogy higgyenek nekem.
Elvárom, hogy amit mondok, az mögött ne keressen senki más üzenetet, mint amennyit a szavak átadnak, de azt, amit átadnak, azt fogadják el tőlem valóságként, mert én nem hazudok.
Nem azért, mert olykor nem lenne kényelmesebb egy kegyes hazugság, még csak azért sem, mert úgyis lebuknék, ugyanis „éltes” korom ellenére is megmaradt az a - nem igazán vágyott - tulajdonságom, hogy tudok pirulni, hanem azért, mert erre tanítottak otthon, és mert én is elvárom a feltétlen őszinteséget másoktól.
… És mégis, mindezek ellenére azt tapasztalom, hogy olyan emberek, akik már igazán tisztában lehetnének milyenségemmel, ismerik hibáimat, talán erényeimet is, újból és újból belém kötnek, és saját kishitűségüket, megbántottságukat, sikertelen és barátok nélküli életüket, vélt vagy valós sérelmeiket megtorolják valakin, többnyire rajtam, talán azért, mert én nem ütök vissza…
Könnyű úgy eljátszani a nagyfiút, hogy tudom a másikról, hogy az nem verekszik, mert nem fér bele az életszemléletébe a tettlegesség sem fizikai sem lelki, sem szellemi szinten.
Akkor hát, „Mért gondolsz különc rokontalannak?”
Weöres Sándor nem csak kérdez, de bölcsen válaszol is:
„Szemem tavában magadat látod: mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.”
Sági Erzsébet
Illusztráció: saját fotó
Erdélyben jártam
Gyönyörű ajándék a barátság
Ki a barát? Ő az, kire
bízhatsz titkot, bánatot.
Veled sír, ha fáj a szíved,
álmod is elmondhatod.
Örül, hogyha jól megy sorod,
érdek nélkül van veled.
Nem számít kor, felekezet,
kívül-belül szereted.
Ha a lélek tiszta és ép,
megérti a másikat.
Az értéket megbecsüli,
és mögöttest nem kutat.
Bizalom a legfőbb kulcsszó,
soha el nem vesztheted!
És, ha mégis? Ez nem játék.
Újra már nem kezdheted.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Csak ennyi kell
Felébredni madárfüttyre, megetetni a két kutyát.
Hajnali kávé Veled, majd végezni a munkát.
Békében álmodni holnapot az esti lombok alatt,
nem törődve azzal, hogy időnkből mi maradt.
… Csak ennyi kell, hogy érezzem most boldog vagyok,
és tudni, hogy gyermekeink nem csak testben nagyok.
Lelkük tiszta, szavuk igaz, álmainkat viszik tovább...
Teremtőm, köszönöm, hogy megadtad nekem ezt a csodát.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Nyár van!
Türelmem fogy, vizem meleg,
jobban szeretem a telet!
Gondolatom havon siklik,
szomjas madár mohón iszik,
nem érdekli, hogy ott vagyok,
kortyol, feled csapot-papot, Napot.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Pünkösdre Máriámnak
Napba öltözötten
gyermekeid várod,
Somlyó hegyen békéd
mindnek felkínálod.
Esős, hideg nap van,
- próbatétel-féle -
nem riasztja néped,
nem húzódnak félre.
Énekelve, vígan
gyülekeznek rendben,
szeretet, és hála
honol a szívükben.
… Nem vagyok ott most sem...
Vágyom Hozzád én is!
Jöttöd napkeltével
tán láthatom mégis.
Jázminnal köszöntlek,
balzsamos illattal,
fehér bimbója a
Te kedvedért pattan.
Üzenem, szeretlek!
Készítsd helyem Nálad,
és kérlek gyámolítsd
Angyal-Anyácskámat.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről (MTI felvétel)
Haldokló Fönix
Nem tudom, más hogyan csinálja, én főzés közben írok. Fejben.
Készül a nyaralás utáni, első itthoni ebéd, családom kedvence a svábos krumplileves és az örök ifjú lecsó. Kezem automatikusan teszi a dolgát, konyhánkban zöld illatok keverednek a pirossal, én pedig kiszállok ebből az illatos békéből, és engedem az emlékeket szavakká érni.
Boszniában jártunk és Montenegróban. Nem, nem a tenger forróságot enyhítő kék hullámaiban kerestünk enyhülést. Most a csúcsokra vágytunk.
Keresem azt az érzést, amit a kopár hegyek holdbéli látványa és a köveken billegő, ránk kíváncsian figyelő kicsi kecske láttán éreztem. Keresem, de nincs meg.
Nem segít az útvonal skandálása, nem jön össze az időrend.
Piros lámpás kereszteződést látok, türelmetlen autósokat, és az autók között futkosó, vénségesen vén tekintetű gyerekeket. Szemükben az esélytelenek nyugalma, és egy halvány remény, hogy talán, majd a magyarok... Adunk, hát persze, hogy koszos kezükbe pottyantjuk szégyenkezve az aprót. - Hvala! - és már szalad is a mögöttünk lévőhöz.
Szerb autó, a sofőr letekeri az ablakot, nyújtaná, de nincs kinek. A fiúk – úgy 12-13 évesek – átnéznek rajta, nem kell, mutatja a hátuk.
Értetlenül nézem őket, aztán leesik. A háború után születtek, talán pont az apjukat utasítják vissza.
Generációknak kell felnőni, hogy ez a két testvérnép újra elfogadja egymást. Generációknak kell elfeledni és megbocsátani egymásnak, ezt a háborút. A háborút, az erőszakot, a földig rombolt házak lakóinak nincstelenné válását, a vénszemű gyermekek apátlan árvaságát, a meggyalázott és anyává tett apácák sehová sem tartozását.
Mint jelfák, mutatják az esztelen pusztítás nyomait a megvakult ablakú, kormos romok. A hajdani nappali közepén, hatalmas fává nőtt a 13 éve odatévedt kicsi mag, jelezve, az élet megy tovább. Támadj fel Te is, gyönyörű Bosznia!
2007. nyarán
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Kicsilány cseresznyéje
Székelyföldi barangolásaink egyik állandó célpontja Székelyudvarhely.
A város hangulata, különösen, a Szoborparkban sorakozó nagyjaink látványa, lelket átmosó, felemelő gyönyörűséges érzésekkel ajándékoz meg minden alkalommal.
Sétánk alaposan kifárasztott bennünket, és az egyik teraszos kávéház napernyője alatt kerestünk menedéket. Tikkadtan lapoztuk az étlapot, majd megrendeltük a szokásos ásványvizet, buborékkal. Kicsi lányka settenkedett mögém, a vendéglőt védő korlát másik oldalán. Úgy láttam, 6-7 éves lehetett. Bogárszemét rám ragyogtatva csodált.
- Gyönyörű a néni haja... suttogta, mintegy magának.
Azt hittem elájulok a meglepetéstől. Arra számítottam, kéregetni fog, de nem.
- A Te hajad sokkal szebb! - dicsértem éjfekete fürtjeit.
Neeeem! - adott nyomatékot, most már hangosabban is, igazának.
- Olyan a néni, mint egy Barbie baba. - közölte, mire páromból visszatarthatatlan erővel tört ki a nevetés, ami - meghökkenésemet követően - rám is átragadt. Hahotáztunk, a kicsi lány pedig állt értetlenül. Neki a szőke haj, a kék szem jelentette a - kirakatban csodált, vágyott, és soha meg nem szerezhető - babát.
Zavaromban beledugtam a fejem az étlapba. A kislány, fekete fejével mellém hajolva szintén azt nézte, majd megszólalt.
- Ilyet már ettem...
- Éhes vagy? - jutott eszembe a felesleges kérdés
- Igen! - vágta rá azonnal.
Párom, az én hatalmas szívű, jóságos párom pedig, nyújtotta a lányka felé az étlapot.
- Válassz kislány!
... És, Ő választott. Olyan szendvicseket, amikről azt sem tudta, mi van benne, de a képen jól mutattak.
Rendeltünk és vártunk. Közben, a kezében szorongatott üdítős üvegben fehérlő, bizonytalan külsejű folyadékra kérdeztem rá.
- Tej?
- Á, sampon, hogy megmoshassam a hajamat. Egy fodrásztól kaptam. - újságolta kedvesen, szinte ragyogva az ajándéktól, vagy inkább a gesztustól.
Másik kezében néhány fillért szorongatott.
- Kevés kenyérre, mert itt nagyon drága a kenyér. - szomorodott el gyorsan. Mocskos kis kezére pillantva, a közeli közkútra mutattam.
- Kérlek, moss kezet, amíg elkészül a szendvicsed.
Készségesen indult, de nem tudta, mit tegyen kincseivel.
- Rám bízhatod, megőrzöm. - nyugtattam meg Claudiát, akit valójában Ötvös Piroskának hívtak. Bájos arcán a bizalom mosolyával elfutott a kúthoz, ügyesen kezelte, és kezeit alaposan megsikálva, gondolt egyet, és barna orcáját is megmosta.
Mire visszaért, már várta a becsomagolt szendvics, mert hogy a kávézóba behívjuk, az a pincér elutasító arcát látva, fel sem merülhetett.
Szégyenkezve, mert nem mertem behívni, azt javasoltam, hogy menjen, keressen egy padot, és egyen ott, a park hűvösében. De Ő nem ment, hanem leült egy kis padkára, a fa tövében, és befalta a nagy adagnyi ételt. Még meg sem szabadult a csomagolóanyagtól, amikor felbukkant egy fiú. Nagyobb és elszántabb volt a kislánynál. Láthatólag Ő volt a főnök. A pincér jól ismerte, és azonnal ott termett. A fiú nem akart elmenni, dacosan szemezett a felnőttel. Végül mégis jobbnak látta visszavonulni, de még elvette, amit lehetett, Claudiától.
- Az asztalról is lopnak, amit elérnek! - panaszolta pincér.
A kicsi lány pedig, ott állt, és helyeselt. Tőle is ellopták már a fiúk a pénzét, amit kéregetéssel szerzett.
- Kéregetni nem szégyen, de lopni az! - emelte ránk bogárszemét olyan őszinte hittel, hogy elhittük minden szavát.
Lassan cihelődtünk, mennünk kellett tovább. Claudia eltűnt egy köszönömmel és egy csókolommal, mi pedig megkerestük a parkolóban a kocsinkat.
Itt véget is érhetne a történet.
De, ha így lenne, talán meg sem írtam volna. Vártam az ajtónyitásra, amikor egy erős öleléssel, hátulról átkarolt két vézna kar.
Claudia volt. Ölelt, és én viszonoztam. Ott álltunk a főtéren, egy messziről jött és egy ottani magyar. Egy nő, szőke ragyogásban, és egy álomszép, fekete, csepp lányka. Megnéztek bennünket. Őt ismerték a sütkérező boltosok, járókelők, engem nem. De, szemükben hálával vegyes csodálkozást láttam.
Kezében, elkobzott samponja és pénzecskéje helyett egy zacskó, benne egy maréknyi cseresznye.
Hogy honnan szerezte ilyen gyorsan?
- Tessék venni egyet! - kínált kedvesen, majd módosította ajánlatát.
- Ne egyet, hármat!
Meghatódva nyúltam a zacskóba, és kivettem egy gyönyörűséges jelképet, a szeretet és barátság, a hála cseresznyéjét.
- Megpuszilhatlak? - kérdeztem.
Megengedte. Már a kocsiban ültem, szorongatva gyönyörű kincsemet, a ragyogó, hatalmas cseresznyét, amikor behajolt Claudia.
- Én is szeretném megpuszilni! - és már nyomta is arcomra a magáét.
Sokat jársz a fejemben, Ötvös Piroska Claudia. Azt mondtad,- vagy, kérdezted? -, hogy koldulni nem szégyen.
Pedig az, Kicsi lány! Szégyen, de nem a Tied. Miénk, felnőtteké. Ahogy az is, hogy éhesen csatangolsz az utcán, kéregetsz és még azt a kevesedet is elveszik nálad erősebb - vagy éhesebb? - fiúk, amit nagy nehezen összeszedtél.
Ma a sampont és a pénzed... És holnap?
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Pillanatképek az Alpokból
Hegyek könnye ömlik,
gleccsert olvaszt a Nap!
Mozdul a mohos kő,
napozni gyík szalad.
Szurdok mélyén álmát
kergeti friss patak,
tajtékos hab ölel
táncoló halakat.
Mindenütt békés csend,
alkony száll a rétre.
Odú, fészek tele,
bagoly huhog félve.
Hegy ölén ért az éj,
gyávaságom maraszt.
- Kicsinységem előny,
Lapulevél, takarj!
Sági Erzsébet
Fotó: Dr. Zsákai Tibor, Kötschtal
Körforgás
A kezdet egykor hófehér volt,
zúzmarától fényes.
Kint a havon Nap szikrázott,
kályhánkban tűz égett.
Pólyámban már ott volt a "toll",
még nem írt, ... melegített.
Sorsom eldőlt, mint érett búza,
mit jégverés leterített .
Jutott tavasz barna földje,
és tikkasztó nyári meleg.
Mit vártam, kértem tavaszomtól,
azt az ősz adta meg.
Tavasz nyárral versenyt futott,
az élet írt meséket.
A bukó Nap árnyat növesztve
csendben melegített.
Múlóban az évek. Ami jut
még, azt számolni kár.
Ha minden újra hófehér lesz,
hazatalálok már.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
A járvány, amely megmentheti a világot
Hajnal van. A lassú, és zsúfolt buszon nyűgös emberek zötyögnek céljuk felé. Utazom. Otthonról, haza.
A sínek közt feszülő koszos peron húgyszagú tócsáit magányos galamb kerülgeti.
A vasúti töltés kövei közül, ott ahol az élethez szükséges minimum sincs jelen, pipacsok bólogatnak az álmosan érkező utasok felé.
Szeretném megsimogatni fejecskéiket, úgy, ahogy tettem az Alpokban, a rohanó gleccserpatak - jéghideg üzenetet kézbesítő folyama - feletti híd árvácskáival, csodálva szépségüket és élni akarásukat.
De ez a mostani simogatás ott maradt bizsergő tenyeremben, mert közbeszólt a ráció:
- Jöhet a vonat, és elüt!
… Vagy, ha nem jön, és lemászom, félévszázada koptatott gerincem megmakacsolja magát, és nem engedelmeskedik, amikor majd visszamásznék.
Marad hát a szándék, és a csodálat.
Honnan tudta ez a pipacs, hogy ott, ahová magva pottyant, van számára élet?
Talán a felette 20 percenként átrobogó vonat szele a rét szellőjét idézi?
A szürke köveken pedig megtapad annyi por, ami a termőföld gondoskodó üzenetét hazudja?
Vagy mindez nem is érdekli, csak él?
Megelégedve azzal, amennyi jut, és szaporodik csendesen, mert az élet arra már megtanította, hogy többen, többre lehet jutni. És, nem öli meg a mellette növekedőt, mert talán azt is tudja, hogy az erő az egységben rejlik…
Bámészkodásomat egy felém tipegő galamb akasztja meg. Csőrével kopogtatja a semmit.
Reggelit keres, de az eldobott csikkek között nem talál morzsára. Éhes szeme engem fürkész, hátha adok valamit.
Szégyellem magam. Az otthon száradó kenyérmaradékra gondolok, amit elhozhattam volna.
Nagyanyám mindig megcsókolta a leejtett kenyeret. Nálunk soha semmi nem lett kidobva, mert valakinek mindig kellett. Éhes tyúk, vagy madár kapta a csippenteni valót, a morzsányi maradékra pedig egy hangyácska várt.
A galamb megértette a helyzetet, és elfogadva a megváltoztathatatlant, biccentett felém, majd új lelőhelyet keresve odébb röppent.
Tanulhatnánk apró szomszédjainktól!
Megtanulni, hogyan alkalmazkodhatnánk a körülményekhez, hogyan élhetnénk túl a megszorítások – elkerülhetetlen, de szükséges! – időszakát úgy, hogy közben ne álljon meg az élet.
Megtanulhatnánk tőlük, hogy hogyan ismerhetjük fel, és fordíthatjuk javunkra az olykor adódó lehetőségeket.
… És, főleg megtanulhatnánk, hogy kitartó, szívós akarás nélkül nincs jövő.
Mert a járvány neve élni akarás! Ezt hirdetik, üzenik a töltés pipacsai, és a peron galambjai.
Remélem, elkapjuk!
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
