Gyönyörű játékaim
Amikor én kicsi voltam,
rongybabámat karolgattam.
Kóchajába masnit fontam,
nem szerette senki jobban.
Úgy vártam az esti csendet,
csillagok közt vágtam rendet.
Kaszám vágta, sarlóm szedte,
égi malom őrölgette.
Ezüstporos párnám dagadt,
Holdsugárka óvón takart.
Bagoly fütyült altatódalt,
Álommanó velem maradt.
Hajnalban a rigó füttye
hívott ki a nedves fűre.
Meglestem egy fürge ürgét,
táncra kértem fák tündérét.
Tücsköm húzta bánatosan,
megtudtam, hogy nagy baja van…
Tarisznyája üres maradt,
Siratta a múló nyarat.
Harmatosan áztam-fáztam,
Napsugárral szárítkoztam.
Akkor, régen, kis koromban,
Éjjel-nappal boldog voltam…
Sági Erzsébet
Illusztráció: családi fotó egy éves koromból
(Ó)Hara
Én kezdtem ki vele. Szóltam hozzá, Ő pedig, nem bánta. Egészen közel jött. Nem kéregetett, csak nézett. Aztán megszagolt, és én is megszagoltam. Sós tengerillata volt és sült halé. Meleg, barna szeme vidáman csillogott, örült nekem.
Megfeleztem vele az ebédemet, elfogadta. Csak másnap derült ki, hogy egy részét eldugta. Talán azért, mert előrelátó…, talán csak megszokásból. Minden esetre, amikor másnap meglátogattam, előkotort az előző napi ételből egy falatot, és úgy, hogy lássam – és örüljek – megeszegette.
Nem akartam megzavarni, de addig ügyeskedett, míg feje a tenyerembe simult. Helyes kefefrizurát hordott, rockeres nyakékkel. Néhol már őszült, de a mozgása fiatalos volt.
Barátja – akinek a falatozójában mindig találtunk valami nagyon finomat – hamar kiszúrta ezt a „szerelem első látásra”kapcsolatot, és cseppet sem volt ellenére, hogy összemelegedtünk. Sőt!
Megengedte, hogy a frissensültet – Hara ebédjét – én adhassam oda. Falatonként nyújtottam a friss húst. Ő óvatosan vette el a kezemből, vigyázva, nehogy megcsípjen erős fogaival.
Ebéd után – frissítésül az elviselhetetlen melegben – egy autómosó-kefével – az odakészített - tálból mártogatott friss tengervízzel kefélgettem, ahol értem. Boldogan tartotta oda okos fejét, büszke hátát, formás fenekét.
A farkát ugyan féltette, de kérésemre ott is megengedte az egészségvédő kefélést.
Másnap reggel, miközben a tengerrel beszélgettem, látogatóim érkeztek.
Hara és egy haverja álldogált az ablakom alatt, és vakkantott diszkréten, tekintettel a még alvókra, és kérve, csodáljam őket, míg folytatták reggeli szertartásukat a tengerparton. Kergették egymást és a hullámokat. Boldogok voltak, és az voltam én is… Megérintett és elbűvölt a természet tökéletességének varázsa.
Hara révén része lehettem ennek a szépséges egésznek, amiből mi emberek – a magunk hibájából – lassan kimaradunk, mert kirekesztjük önmagunkat.
Hogy miből?
Az élhető életből.
A meglátott, de nem élvezett szépségből.
A pillanat varázsának felismeréséből, és abból, hogy képesek legyünk az „itt és most” valóságának örülni, és nem mindig a „más füve mindig zöldebb” kényszerében sóvárogni elérhetetlen, és megélhetetlen dolgok, élmények után.
Hara példát mutatott emberségből is.
Tudott elfogadni és adni…
Hálával és önfeledten baráttá lenni… Nem kellett bizonyítanom, hogy alkalmas vagyok a bizalmára… Megszagolt és tudta, számíthat rám.
Megmutatta, hogyan kell naponta örülni a napfelkeltének, és úgy csodálkozni rá a tengerre, mint aki először látja, és úgy fürödni benne, mint aki utoljára élvezheti.
Hara kedves…, köszönöm!
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Vízibalett
Karcsú boka, formás hátsó,
fej a vízben, nem kell háló!
Kacsa - ha vad - csak fejre áll,
tátott csőrébe hal sétál!
Addig tátja, míg jóllakik,
... majd rendezgeti tollait.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Így kellene...
Virágot bontani illatos tavasszal,
gyümölcsöt nevelni nyári indulattal.
Őszünket fogadni bölcs nyugalommal,
telet átvészelni erős akarattal.
Ha mégis menni kell, tegyük méltósággal,
... és béküljünk ki végül, az egész világgal!
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
"Mi hittünk a szeretetben" (1 Jn 4,16)
Kedves Olvasóim!
2006 óta írok rendszeresen. Ez az első írásom, mely a neten megjelent, mégpedig nagyon illusztris helyen, a GYULAFEHÉRVÁRI ÉRSEKSÉG honlapján. Kérem, fogadjátok szeretettel!
Forgatom a kicsi kártyát. 2005 nyarán kaptam, Csíksomlyón, a Kegytemplomban. Uralkodó színei, égkék és napsárga. Rajta, szikrázó fénnyel körbeölelve az Istenember, körülötte, őt éltető emberkoszorú. Akitől kaptam, Lakatos Attila, a csíkborzsovai, szakállas székely fiú, a szombaton pappá szentelt jezsuita szerzetes.
Még soha nem láttam papszentelést... felejthetetlenül szép. Színültig megtelt Mária temploma. Fehér-piros székely népviseletben családja és otthoni barátai, ünnepi feketében a magyarországiak, köztük meghúzódva, mi farmeres turisták. A Kegytemplom messzehíres, telt hangú orgonája, a szokásosnál is szebben szólt, hisz János kántor, a barátját várta, üdvözölte Bach zenéjével. A felszentelést celebráló püspök és vagy harminc vendégpap, szeretettel, mosolyogva, cseppet sem merev szertartásossággal, inkább a családi ünnepekre jellemző, olykor tétován helyét kereső és nagyon boldog rokonnak tűnt.
Magyarországi rendfőnöke, tanára ajánló szavai, és a székely fiú utolsó, döntő igenje után, megtörtént a letörölhetetlen mozdulat. Püspöki kézből homlokra került a krizma. Lakatos Attila - visszavonhatatlanul - pappá lett.
Sírtam… sírtunk mind. Katarzis volt, ritkán bekövetkező, igazi katarzis. Azt hittem, ez az esemény legmegrázóbb része. Igen, ezt gondoltam, mert akkor még nem tudtam, hogy a fiút papi ruhába öltöztető édesanya és - a pappá válásról csak féléve lemondó - ikertestvér látványa, felülmúlja a szertartásét. Ott, akkor értettem meg, hogy a papfiára büszke édesanya zokogása miért olyan fájdalmas. Odaadta, pontosabban, visszaadta fiát Istennek. Lemondva az együttélés öröméről, a közös fedél nyújtotta biztonság érzéséről... Nincs többé esti beszélgetés, nincs közös reggeli. Őket, hármójukat látva, már nem érdekelt az elkenődött szemfesték, már nem próbáltam megfázásos orrfújássá szelídíteni zokogásomat. Imádkoztam értük.
Imádkoztam holnapjukért... azért, hogy ne fájjon annyira az elválás..., hogy a világgá induló fiú, meg tudja tartani nehéz fogadalmát, és az otthon maradottak, tudjanak örülni mindezeknek.
Konferenciára mentem Csíksomlyóba... nem is sejtve, hogy talán a legnagyobb dolgot fogom megtanulni, az elengedést, a felajánlást, az önzetlen szeretet gyönyörű példáját látva.
Sági Erzsébet
Illusztráció: Dr. Zsákai Tibor felvétele
Majd, ha fagy!
Érdekes összefüggésre figyeltem fel egy hajdani, a maihoz hasonlóan csúszós délelőtt.
Az ónos eső jobbá és beszédesebbé teszi az embereket!
Már lassan egy évtizede laktunk Zugló szélén egy társasházban, és pontosan ennyi ideje, hogy be-betértem vásárolni az itt lévő boltokba.
Köszönésen túl még soha nem jutottunk az utcánkban élőkkel, kivételt csak a házunkban lakók, és a régmúltból itt rekedt pici, szomszédos ház öreg tulajdonosa, a kedves, és rendkívül közlékeny Margit néni jelentett.
Férjemet megtámadta az influenza, vörös orral, sápadtan, és kialvatlanul tűrte a köhögéssel, tüsszentéssel kísért szenvedéseket.
Nézte a TV-t, és aggódva kérte, hogy vigyázzak a boltba menet. A bolt, tőlünk kétsaroknyira nekem 5 percnyi séta.
Máskor!
Na, de ezen a délelőttön!?
Bemondta a TV, hogy csúszós az út, balesetveszélyes kimenni a lakásból, egy-két-három, és négylábúaknak, konferálta életem párja a hallottakat.
Ám, mint tudjuk, a szükség nagy úr!
Menni kell, mert az ónos eső másik hatása, hogy megéhezik tőle az ember! Ilyenkor pontosan az nincs otthon, amit enne…
Összeírtam, hogy mit kell vennem, a tojást is, majd kihúztam, mert valahogy nem volt kedvem a tisztítóba is menni.
Óvatosan csoszogtam a tükörsima járdán, és meglepve szemléltem a szomszéd ház parkolójából kitolató autót.
Nem azért, mert még nem láttam ilyen szépet, hanem az a lassú, méltóságteljes gördülés hökkentett meg, ahogy kitolatott a helyéről. Ilyen látványban ritkán van részem. A legtöbben bőgő motorral szinte kiugranak induláskor, mintha bármi is múlna azon a fél percen. Mi, gyalogosok pedig ugrálhatunk, ha nem akarjuk, hogy elüssenek, vagy esős időben sárral terítsenek be.
Többször kellene csúsznia az útnak, üzente a mosolyom, és a sofőr hölgy értőn, mi több egyetértőn visszamosolygott.
Nem sokan ténferegtek az utcán rajtam kívül, de akivel találkoztam, azokkal váltottunk néhány szót. Köszöntünk, elmondtuk, hogy szerintünk hol jobb menni.
Az egyik háztulajdonos látva óvatoskodó csoszogásomat, biztatva újságolta, hogy az Ő portája előtt lépkedjek csak bátran, mert most sózta fel.
Máskor 5 perces utam csaknem félórásra sikeredett, de végre odaértem esés nélkül a boltba.
Három nagy szatyornyi árúval a kezemben kémleltem az időközben újabb ónos esővel „hízó” kinti jeget, és bátortalanul megcéloztam a kijáratot.
-Várj! – szólított meg tegezve egy kedves hang.
-Így soha nem érsz haza… Vidd el a kocsit!
Körbenéztem, hátha nem nekem szólt az ajánlat, amit a csinos, középkorú eladó hölgy széles mosollyal is megtoldott. Csak én készültem távozni, enyém hát az ajánlat is!
Segített szatyraimat belegyömöszölni a kis bolt kicsi kocsijába, kinyitotta az ajtót, és nem kérte el a címemet, telefonszámomat, sőt anyácskám nevét, és az adószámomat sem.
Bízott bennem!
Végigfutott rajtam az öröm.
A csúszós úton, immár kocsival gazdagodva araszoltam hazafelé.
Ismerős talán kedves olvasómnak az a bevásárló kocsi, amelyik ember által irányíthatatlanra van tervezve. Kifogtam egy ilyet. Arra mentünk, amerre Ő, a kocsi akart.
Nagy nehezen eljutottam a házunk elé, ahol újabb akadállyal kellett megküzdenem, a három lépcsővel.
Jelentem, ezt is megoldottam. Nem volt egyszerű, mert a lépcső egy hangyányival még jobban csúszott, mint a járda, de felküzdöttem rajta a kocsit.
Végre hazaértem.
Férjem nem akart hinni a szemének, amikor meglátta négykerekű szerzeményemet.
Aztán meghallva a történetet, Ő is meghatódott.
Hogy hogyan vittem vissza, majd négy kerékkel kevesebbel hogyan értem ismételten haza, azt már nem mesélem el, de annyit még igen, hogy a boltba érve megöleltem az ajtót nyitó kedves hölgyet, aki nyilvánvalóan nem is eladó, csak annak álcázza magát.
Valójában Ő egy angyal, akit száraz napokon talán fel sem ismertem volna.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Fagy
Jeges táblák fogságában
ladik jajong egymagában.
Nem hallja ki segíthetné,
pusztulástól megmentené.
... Számára már nem jön tavasz,
kegyetlen tél halált szavaz...
Jégölelés roppantása
segíti a másvilágra.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Visszamászunk a fára?
.jpg)
Hosszú utat tett meg az emberiség, míg a barlangtól eljutott a kacsalábig. Hasznára fordította a pusztító tüzet, befogta a szelet, a vizet, kitalálta a kerekeken gördülő taligát. A szócsőből telefon lett, a csillagok közé pedig fellőtte a műholdakat, miközben lábra is állt! Tartása kiegyenesedett, szőre megkopott, mosakodni kezdett és eltakarta ágyékát.
És most? Ugyanez a kétlábú, felgyújtja az őserdőket, kiolvasztja a sarki jeget, tartása egyre görnyedtebb, már nem fut, nem mászik és nem mindig jó szagú...
Filmként pereg előttem képzeletem játékaként a múlt. Olvastam, hallottam, fantáziáltam azokról az időkről eleget. Forgatom hát a képzeletbeli helyszíneken filmemet, felidézve, hogyan is történhetett az a folyamat, amit ma emberré válásnak nevezünk.
Furcsa ívet írt le fejlődésünk. Megtanultuk használni a kezünket, hogy tárgyakat készítve, ruhánk legyen, fedelünk és élelmet gyűjthessünk, vadászhassunk. A vadászat nem csak munka volt, de próba is. Ügyességet, erőt és észt feltételező, a tömegből kiemelkedési lehetőséget adó harc. A Tőle erősebb, nagyobb állat legyőzése, megölése élelmet adott és hírt, elismertséget a vadásznak.
És mit kapott még ettől a - kezdetben csak létfenntartási célokat szolgáló - tevékenységtől ősemberünk? Sajnos vérszemet is, hogy így mindent megszerezhet, csak jobb eszköz, riasztóbb hang és társak kellenek. Ettől a felismeréstől kezdve, már fajtája bélire is támadt. Ezek a villongások, amiknek célja sokszor nem is a szerzés, csak az erőfitogtatás volt, máig fennmaradtak.
Amikor megszerezte magának a barlangot, szerzett bele asszonyt is. Ha nem akart Vele menni a kiválasztott? Erős markával megragadta a kapálódzó, visító nőstény hosszú haját és hazavitte. Mivel élelemről is Ő gondoskodott, a nőstény asszonnyá szelídült, gyermekeket szült és nevelt a törvényre, ami ha íratlanul is, de létezett a vadon világában. Erős volt a szerzési és megtartási vágy, erős a kötődés a magántulajdonhoz. A barlang jogáért, ha kellett életét is áldozta egy-egy család. Tudták, hogy a fedél biztonságot ad, véd tűztől, víztől, ellenségtől.
Persze, akkor sem volt minden vadász erős és bátor. A gyengébbek vagy elhullottak, vagy mögéjük álltak, Nekik dolgoztak és élvezték védelmező erejüket.
Mikor már kisebb csoportok alakultak ki, a terület határai is egyre jobban kitolódtak. A barlang maradt a bázis, de kellett saját erdő, saját vadakkal és saját víz is. Annak járt mindez a kincs, aki előbb volt ott. Helyismerete helyzeti előnyhöz juttatta, a betolakodóknak esélyük sem volt velük szemben. Megtanulták, hogy csapdákat állítva elejthetik könnyedén a vadakat, és távol tarthatják vele a betolakodni szándékozókat is. Kezdett kialakulni, körvonalazódni az ősközösségi társadalom. Szabályokat és törvényeket szült a megszokás, előjogokat az erő.
Az ember végleg lemászott a fáról, és álmodni mert.
… De, közben évezredek rohantak tova…
Hatalmas léptekkel fejlődött az emberiség. Feltalálók árasztották el találmányaikkal a piacot.
A fejlődés megállíthatatlanná vált. Az újabbnál újabb ötletek arra sarkalják a gyártókat, hogy felvásárolva a régi terméket, ránk sózza az újakat. Közben gyűlik, és lassan belepi környezetünket a szemét. Már akad vállalkozás, ami a szemét egyik országból a másikba történő átlopásával foglalkozik, és mindig akad befogadó is. Elfér a tanyán! Hogy majd a tehenek egy idő után bűzös tejet adnak? Mindig akad, akinek úgy is el lehet adni.
A folyékony szemetet beleöntjük a folyóba, hadd vigye el a víz. El, máshová, csak ne nálunk szennyezzen levegőt, talajt, vizet, életet.
Hogy a tengerbe érve milyen mértékű károkat okoz az élővilágban ez a szennyes áradat? Kit érdekel, ez legyen az Ő gondjuk. Az ott élőké.
Olykor felröppen a hír, radioaktív melléktermékeket felejtettek vagonokban itt, ott. Nem feltűnő. Majd csak évek múlva születnek végtaghiányos kisbabák, és csak jóval ez után emelkedik meg majd egy-egy ilyen célállomás környékén élők rákos halálozási aránya.
Olvassuk, halljuk, hogy erdőtüzek, kártevők tizedelik erdeinket, és tudjuk, látjuk, hogy nem erdőgazdálkodás, hanem rablás folyik helyenként. A kivágott fák helyett nem telepítünk újakat, felborítva ezzel a természet csodálatos rendjét.
A tengerek élővilága is segítségért könyörög. Kihalóban lévő bálna és delfinfajták életét igyekszik megvédeni néhány fanatikus állatvédő, de szavuk kevés és eszközük is alig, a halászok és feldolgozók - pénzből szőtt - hatalmas hálózata ellenében.
A zöldek persze jeleznek. És kérnek, követelnek.
Mi pedig, legyintünk, van ennél nagyobb bajunk is, hisz mennek fel az árak, sok az elbocsátás, válságban a házasság intézménye, kevesebb gyermek születik, mint ahányan meghalunk, és emelkedett a nyugdíjkorhatár. Legyintünk, és tovább megyünk.
Fogyóban a föld kincsei, fogyóban az energiahordozók. Már feltalálták a vízzel járó autókat, de az olajmaffia, egyelőre nem engedi be a piacra őket. Már forognak, termelnek sok helyütt a szélkerekek, de mi még mindig hátul kullogunk ez ügyben. A Nap, az éltető Nap pedig ingyen adná - ha használnánk! - melegét!
Igaz, Európába tartunk. Az utat már kitaposták előttünk. A példák jók, a figyelmeztetések hangosak.
A jövőnk a tét. Az Ön jövője is, kedves Olvasó.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Konfliktus
Belenyalsz a más csuprába?
Tudhatnád, hogy orrod bánja!
Ezt az edényt én találtam,
méhekkel is harcba szálltam,
azt hittem, hogy jól eldugtam,
... mégis üres most a tálam.
Büntetésed bokszmeccs legyen,
mérkőzzünk meg itt a hegyen!
Nem kell bíró, nem kell drukker,
nem hiányzik nekünk stukker.
Izom, erő, és becsület!
... Nyerd el - ha kell - a mézemet!
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Téli álom (haiku)
Téli álom
Mindent befedő,
frissen hullott lepedő
óvja a jövőt.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Zuboly zenekar: Madárka
https://www.youtube.com/watch?v=rJ3Hqch-VBU
Értelmiségi népzenét játszanak, ... mondta egyszer rájuk egy zenekritikus.
Háááát, valóban különleges világba csöppen őket hallgatva az ember.
Ez a daluk a kedvencem!:)
Illusztráció: free fotó a netről.
Elmúlás
Korán ébredő rügyek moccannak, átverte őket a csalóka napsütés,
visszatérni magház védelmébe, egy éjszaka kevés.
Zúzmarás, friss reggel van! Csilingelnek a fagyott ágak.
Bimbódíszükön kegyeletsértő napsugár,
élet játszik ma halállal.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
