"Mi hittünk a szeretetben" (1 Jn 4,16)

Kedves Olvasóim!

2006 óta írok rendszeresen. Ez az első írásom, mely a neten megjelent, mégpedig nagyon illusztris helyen, a GYULAFEHÉRVÁRI ÉRSEKSÉG honlapján. Kérem, fogadjátok szeretettel!

Forgatom a kicsi kártyát. 2005 nyarán kaptam, Csíksomlyón, a Kegytemplomban. Uralkodó színei, égkék és napsárga. Rajta, szikrázó fénnyel körbeölelve az Istenember, körülötte, őt éltető emberkoszorú. Akitől kaptam, Lakatos Attila, a csíkborzsovai, szakállas székely fiú, a szombaton pappá szentelt jezsuita szerzetes.

Még soha nem láttam papszentelést... felejthetetlenül szép. Színültig megtelt Mária temploma. Fehér-piros székely népviseletben családja és otthoni barátai, ünnepi feketében a magyarországiak, köztük meghúzódva, mi farmeres turisták. A Kegytemplom messzehíres, telt hangú orgonája, a szokásosnál is szebben szólt, hisz János kántor, a barátját várta, üdvözölte Bach zenéjével. A felszentelést celebráló püspök és vagy harminc vendégpap, szeretettel, mosolyogva, cseppet sem merev szertartásossággal, inkább a családi ünnepekre jellemző, olykor tétován helyét kereső és nagyon boldog rokonnak tűnt.

Magyarországi rendfőnöke, tanára ajánló szavai, és a székely fiú utolsó, döntő igenje után, megtörtént a letörölhetetlen mozdulat. Püspöki kézből homlokra került a krizma. Lakatos Attila - visszavonhatatlanul - pappá lett.

Sírtam… sírtunk mind. Katarzis volt, ritkán bekövetkező, igazi katarzis. Azt hittem, ez az esemény legmegrázóbb része. Igen, ezt gondoltam, mert akkor még nem tudtam, hogy a fiút papi ruhába öltöztető édesanya és - a pappá válásról csak féléve lemondó - ikertestvér látványa, felülmúlja a szertartásét. Ott, akkor értettem meg, hogy a papfiára büszke édesanya zokogása miért olyan fájdalmas. Odaadta, pontosabban, visszaadta fiát Istennek. Lemondva az együttélés öröméről, a közös fedél nyújtotta biztonság érzéséről... Nincs többé esti beszélgetés, nincs közös reggeli. Őket, hármójukat látva, már nem érdekelt az elkenődött szemfesték, már nem próbáltam megfázásos orrfújássá szelídíteni zokogásomat. Imádkoztam értük.
Imádkoztam holnapjukért... azért, hogy ne fájjon annyira az elválás..., hogy a világgá induló fiú, meg tudja tartani nehéz fogadalmát, és az otthon maradottak, tudjanak örülni mindezeknek.

Konferenciára mentem Csíksomlyóba... nem is sejtve, hogy talán a legnagyobb dolgot fogom megtanulni, az elengedést, a felajánlást, az önzetlen szeretet gyönyörű példáját látva.

Sági Erzsébet

 Illusztráció: Dr. Zsákai Tibor felvétele