Nézzétek, és csodáljátok Őket!
https://www.youtube.com/watch?v=xgHmSdpjEIk
Egy barátom ajándékozott meg ezzel a csodával. 21 siketnéma táncos... A China Disabled People's Performing Art Troupe táncosai...
Téli naplemente
Kedved fakó,
holnapod nincs.
Eltűnt zsebedből
az angyalhajtincs.
Kopott zakód
széllel bélelt.
Jó szót alig kapsz,
hát még ebédet.
Pedig régen
boldog voltál!
Ha tehetnéd, ma
inkább halnál.
Hívásodra
már nem várnak...
... Sokasodnak
kint az árnyak.
Ha eltűnnél a
nyugvó nappal,
észrevennék-e,
hogy elment egy angyal?
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Az angyalok néha trolival járnak
Nyirkos, semmire sem jó idő volt, de mennem kellett, mert vártak rám a kiadóban, hát kelletlenül elindultam.
Délelőtt ritkán járó busz, kedvetlen tömeg, és egymást fürkésző, táskát mellhez szorító bizalmatlanság…
A buszon öreg néni imbolygott a - sofőr kedve szerint rázkódó, kacsázó - furcsa koreográfiára, jobbjával magához ölelte rongyos fülű, hajdan jobb időket látott retiküljét, baljában pedig egy nagy szatyorban a piacról beszerzett heti ellátmány csüngött. A tömeg megtartotta, és megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor két megállóval később leszállt.
A Keletihez érve szinte kilökött magából a busz. A szemerkélő esőben ernyőjükkel utat törő sietős emberek kényszerítették le gyámoltalanabb embertársaikat a járdáról a metróépítkezés sarába. Az áthelyezett megállóban álló troli vezetője látva futásomat, elindult, majd az öt méterrel arrébb lévő táblánál kicsit lefröcskölve a rá várókat megállt.
Mi jöhet még? – kapaszkodtam fel, és huppantam le ugyanazzal a lendülettel a középső ajtó előtti hármas helyek egyikére.
Hát jött… Laza mozdulattal egy fiatalember vetődött a szemközti ülésekre. Mindkettőre, hogy más ne férjen oda. Jobb, ha nem nézek fel, mert hiába gyülekeztek már az utasok, ha szigorú pillantásomra válaszul belém kötne neveletlen útitársam, biztosan nem lesz, aki megvéd.
Aztán mégis felnéztem.
… És nagyon elszégyelltem magamat.
A szemben ülő, pontosabban heverő fiatalemberen a hideg, esős idő ellenére is alig volt ruha. Ami viszont volt, azt láthatóan régóta hordhatta. Nem vette észre fürkész tekintetemet, mert a piszkos ablakon bámult ki, valahová nagyon messzire…
A fiú szemmel láthatóan testi és szellemi fogyatékos volt.
Szégyenkező gondolataimból egy kellemes női hang zökkentett ki: - Kérem a menetjegyeket, bérleteket! Mutattam. Megnézte a dátumot, és bólintott, eltehetem. Riadtan ültem, felkészülve, hogy megvédem a fiút, ha szekálni kezdi a nő. És a fiatal ellenőr a fiúra mosolygott. A levegőben ott lógott a dráma… Holt biztos, hogy nincs jegye, zakatolta az agyam. Hogy volt-e, azt már soha nem fogom megtudni. Az ellenőrlány további szép napot kívánt a fiúnak, nem kérte a jegyet, nem kért számon semmit, hanem odébb lépve végezte a dolgát.
Közben a Lehel téri templomhoz értünk. Megérintettem – no, nem ahogy szerettem volna, ölelve, hanem csak úgy, hogy megkaphassam a figyelmét – az ellenőrlány karját. Meglepődött, gőze sem volt, hogy mit akarok, hiszen látta a bérletemet, meg amúgy is leszálláshoz sorakoztam.
- Köszönöm Kislány! Nagyon emberséges, szép pillanat volt az előbbi…- mondtam csendben. A mellettem álló korombeli nő ránk mosolygott, mert valamennyit – pontosan eleget – elcsípett a köszönetemből, és szaporán bólogatva helyeselt. A kislány pedig zavart örömmel az arcán, csak ennyit mondott: - Én is emberből vagyok.
- A csudát! – gondoltam. Az angyalok néha trolival járnak, és álcázásul „Jegyellenőr” feliratú karszalagot viselnek.
A Nap ugyan nem sütött ki, és az eső is tovább szitált, de az emberek, akire rámosolyogtam, már nem döftek le esernyőikkel, és néhányan, némi csodálkozással szemükben, de visszamosolyogtak.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Boldogság
Mennyire hasonlítunk reakcióinkban, örömeinkben, boldogságainkban mi mind, kik itt élünk a Földön!
Olykor elég az örömhöz, ha felébredünk, és süt a Nap. Máskor szeretteink közelsége ad okot a boldogságra.
Megtalálni mindenben azt, aminek örülhetünk, ez a feladatunk.
... És ha megtaláltuk, ne méricskéljünk, hanem adjuk át magunkat ennek a csodás érzésnek!
Nézzétek meg az alábbi videót, és ámuljatok!
Kattints ide:
Rácsok
.jpg)
Ti szabadon éltek,
... én rács mögött.
Félek.
Eszem, amit adtok,
... ha hagynak a nagyok.
Szívem némán vacog.
Lassan vánszorgó napok
visznek haza.
Vadon!
Álmom fáj, de hagyom.
Szabadnak születtem,
ám Ti befogtatok!
Lakattal zárt ketrec...
... Holtig foglya vagyok.
Sági Erzsébet
Illusztráció: Free fotó a netről
Félálomban
Gyertya lángja lobban egyet,
hazahívja kóbor lelked…
Vak tükörben szempár villan,
halk motozás, kilincs kattan.
Paplan csusszan… Még megfázom!
Felébredtem. Tűnj el álmom!
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Rablók a táborban
Nem először mesélek a vándortáborozás jóvoltából megélt és elraktározott emlékmorzsák érdekesebbjéről, mások okulására és tanulságául.
A kétnaponta, gyalogosan tovább költöző, vándorló életmód, számtalan gyönyörűsége mellett veszélyeket is tartogatott.
Ezek a táborhelyek többnyire lakatlan részeken, erdők mélyén, tanyasi iskolákban, vagy sátortáborban voltak.
Romantikája mellett, a kullancsveszélyen túl egyéb, előre nem várható nehézségeket is tartogatott egy-egy helyszín.
Szobi táborhelyünk egy gyönyörű erdőben, lakatlan terülten, sátorokban adott otthont kis csapatunknak.
Aki ismer, tudja, meglehetősen gyáva vagyok. Sötétben, kihalt részen, és mély víz fölött nagyon félek.
Semmi pénzért nem vállalkoztam volna a tábor őrzésére egyedül, ha nem látom volt osztályfőnököm, tábori felügyelő társam arcán azt a hatalmas vágyódást, ami a tábornaplóban bejegyzett hír hallatán jelent meg rajta. A hír, ami engem, egy cseppet sem rázott meg, a következő volt. Repülőgép-modelleket állítottak ki a szobi művelődési házban. Józsi bácsi olyan lelkesen ecsetelne ennek a kiállításnak a nagyszerűségét – lévén régi, és eredményes modellező -, hogy az összes gyerek, és felnőtt menni akart, engem leszámítva.
Ott maradtam hát egyedül, kezemben az úttörősíppal, és egy hajlakkal.
Ők elvonultak, én pedig elfoglaltam őrhelyemet, az ebédlőnek kinevezett pagoda alatt.
Hamarosan egy ricsajos család bukkant fel a közelben. Vitájukból leszűrtem a lényeget. A férfi nem igazán lehetett gyakorlott túrázó, tévútra vezette családját. Asszonya rikácsolva szidta, amíg bírta szusszal. A gyerekek nem bánták a kerülőt, vidáman hancúrozva ugrabugráltak. Sajnáltam, amikor egyre halkuló zsivajuk elhalt, és én újra ott maradtam egyedül, tízpercenként nézve órámat, hogy mikor jönnek vissza az enyémek.
Lassan múlt az idő. Nézelődtem, és aggódva szorongattam fegyvereimet. Faágak roppanása jelezte, hogy ismét élőlények közelednek. Örömmel lestem felbukkanásukat. Na, ez az öröm nem tartott sokáig! Megláttam a közeledőket. Két rosszarcú, tetovált férfi lovon, és három kutya. Mondanom sem kell, hogy nem a kutyák közeledése izgatott.
A lovasok egyenesen a tábor bejárata felé vették az irányt.
Felmértem az erőviszonyokat. Én, a nyiszlett őr, fegyvereimmel, a síppal és a hajlakkal, ők pedig lovon, a morc képükkel, és a rossz arcukkal nem igazán ígértek könnyű győzelmet.
Döntöttem. Kitérek, határoztam el, és egy gyors mozdulattal beültem az asztal alá, gondolván, hogy míg elvonul a veszedelem, ott meghúzhatom magam.
Nem volt ez rossz ötlet, mert a két rablófélét a sátrak izgatták, de kutyáik, megérezve a rokonlelket, hozzám futottak azonnal.
Pillanatokba telt csupán, hogy gazdáik is rám akadtak. Nem vártam meg a felszólítást, kimásztam önként a pókhálós asztal védelméből, és lesz, ami lesz alapon, rájuk förmedtem, hogy mit keresnek itt, nem látták a sorompót?
- Sípolok! – fenyegettem meg őket.
Egyikük nem túl barátságosan csak annyit mondott:
- Kuss!
A másik szóra sem méltatott.
Meglátva 165 centimet, végigmért, köpött egyet a ló hátáról, és ment vissza a sátrakhoz.
A másik maradt, és röhögött. Rajtam.
Mi tagadás, ha visszagondolok, akkori önmagamra, most az én szám is fülig ér… Nyiszlett kis csaj, hajlakkal és síppal…
Az esélytelenek nyugalma bátorságot öntött belém. Harciasan felszólítottam, távozzon, mert hamarosan visszatér az egész tábor, akik most vízért mentek, és akkor bajba kerülnek.
Tovább röhögött, és nem tudom, mi járhatott a fejében, de nem mozdult.
Nekem, ha ideges vagyok, azonnal hasmenésem lesz. Mintha megérezte volna, a tábori WC becsukhatatlan ajtaja nyikorogva lendül, hívogatott, kínálta magát. Felmértem a helyzetet, és úgy döntöttem, nem mehetek, lesz, ami lesz, maradok, mintsem bejelentsem:
- Kedves rabló úr, bocsásson meg, hogy magára hagyom, de sürgős dolgom van.
Szorult helyzetemben mindig segítséget kapok fentről. Most sem volt másként. A korábban eltévedt család – miután ismét a rossz ösvényt választották -, hangosan közeledett. Az asszony, minden korábbinál hangosabban szidta élete párját, a gyerekek pedig, élvezve, hogy rájuk senki sem figyel, ordibálva használták ki a helyzetet.
Boldog mosolyt színlelve – hiszen tudtam, hogy nem az enyémek jönnek – felkiáltottam:
- Na, most elkapják magukat! Jönnek a társaim!
A két rabló – kezdők lehettek -, füttyentett kutyáiknak, és elporoszkáltak a „veszedelem” elől.
Azt a családot, a bugyuta, eltévedős férjet még ma is áldom…
Zokogva vonultam el könnyíteni magamon a zárhatatlan ajtajú WC-be, és abba sem hagytam a zokogást, míg táborlakó társaim haza nem értek.
Történetem elmesélve mindenki szörnyülködve nézte a lópaták nyomait, és szentül megfogadták, soha senkit nem hagynak a jövőben egyedül őrködni.
Tanulság? Hát az nincs.
Hacsaknem annyi, jobb szembenézni az ellenséggel, mint elbújni előle, mert akkor legalább a megalázottság pocsék érzését megspórolhatja az ember.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Placebo, avagy a hit ereje
Szerettem azokat a régi nyarakat, amikor hátizsákkal és álmokkal felszerelve, nekivágtunk a kéthetes vándortáboroknak.
Nem riasztott a nomád életmód, és nem hiányzott a civilizáció egyetlen vívmánya sem, saját fürdőszobámat leszámítva.
Négy felnőtt és negyven gyermek...
A vándortáborok varázsát pontosan az adta, ami a hátrányát is, hogy kétnaponta odébb kellett állni, ezzel a zsák bolhánál elevenebb csapattal.
Többnyire a gyerekekkel aludtunk közös sátorban, de egy alkalommal, legnagyobb meglepetésünkre, kényelmes faházak vártak bennünket az új állomáshelyen.
A felállás ideálisnak volt mondható. A táborvezető a feleségével, régi jó barátaim voltak, Jóska bácsi pedig, osztályfőnököm volt a felső tagozatban.
Évekig jártam az országot a vándortáboros mozgalom jóvoltából, de olyan szerencsém soha nem volt, hogy ne kellett volna a „nehéz napokkal” is megküzdenem a tábor ideje alatt.
Amikor megláttam a - sátorhoz képest komfortosnak számító - faházakat, fellélegeztem. Két nap kényelem várt ránk.
Mivel a faházak négyszemélyesek voltak, mi felnőttek kivételesen nem a gyerekekkel, hanem együtt szállásoltuk el magunkat. A berendezéshez kicsi asztalka is tartozott. Lefekvés előtt ott helyeztük el létfontosságú dolgainkat. Órát, elemlámpát, szemüveget, gyógyszereket. Orvosi tanácsra, a nehéz napok egyik könnyítőjét, az Ergám cseppeket is oda készítettem hálótársaim motyói mellé.
A két napos kényelem hamar véget ért, csomagoltunk és indultunk új kalandokra fel.
Cseppjeimet szorgalmasan eszegettem, örömmel konstatálva, hogy hatnak!
Jóska bácsi pedig, még nálam is lelkesebben állapította meg, hogy egyre jobban lát, szemcseppjeinek köszönhetően.
A táboréletre nem csak a vidámság és a fárasztó menetelés a jellemző, hanem az is, hogy szinte repülnek a napok. Mikor már tapasztalt és dörzsölt nomádoknak számítanánk, akkor van vége mindig.
Hazatérve mindenki folytatta, amit a tábor előtt csinált. A tanárok a nyári szünet unalmas hétköznapjainak rutinfeladatait, én pedig a könyvtári munkát.
Egy fullasztó délután betoppant hozzám volt tábortársam, Jóska bácsi. Dühösen az asztalra vágott egy kicsike barna üveget, és - itt meg nem ismételhető szóval adva nyomatékot haragjának -, kifakadt:
- B… meg, Lányom! Halálra szekál az asszony, hogy mit keresnek nálam ezek a cseppek! Hiába mondtam Neki, hogy ezek a szemcseppjeim, nem hitte, és jól tette, mert ezek nem az enyémek! Női bajra valók… – dohogott.
És láss csodát! Valóban az én Ergám cseppjeimet tartalmazta az üveg. Mivel a táskámat nem túl gyakran ürítem ki, így egészen furcsa összevisszaságban található meg benne, körülbelül két hónap, minden jelentős történésének nyoma. Beletúrtam, és hamar a kezembe akadt egy helyes kis barna üveg, amire az volt ráírva, szemcseppek.
Mint a diplomaták a papírjaikat, kicseréltük üvegjeinket.
Csak Józsi bácsi távozása után kezdtem el hahotázni.
Egy hétig a szemcseppek csillapították – sikerrel! - nyavalyáimat!
És egy hét alatt sem lett vak Józsi bácsiból, aki szorgalmasan csepegtette szemébe az én Ergám cseppjeimet.
Lám, mire képes a jó szer! … No, meg a hit…
Sági Erzsébet
Illusztráció: Free fotó a netről
Furcsa páros
Gyere kedves, megvédelek,
ha hozzám bújsz, melengetlek.
Nem számít, hogy kicsit más vagy,
jó barátod el sosem hagy!
Szabad maradt akaratod,
ölellek, míg ezt akarod.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Ballépéses, véres hajnalom
Jó alvó vagyok. Pontosabban, nagyon jó alvó vagyok! Leteszem a fejemet, elkezdem az imát, vagyis beszélgetést az égiekkel, és nem tudom befejezni, mert közben elalszom.
Álmodni is szoktam, de ritkán jegyzem meg, hogy mit, mert órára ébredek, és amint a vekker felvisít, minden álomemlék riadtan menekül oda, ahonnan jött, vagy ahonnan küldték.
Ezen a hajdani, sötét hajnalon is kiverte az álmot a szememből az óra kellemetlen hangja.
Pedig, álmomban otthon jártam, abban a házban, ahol születtem, és aminek minden zegét-zugát ismertem.
De megszólalt, figyelmeztetve kötelességemre, a kávé és reggeli elkészítésére, hát felpattantam, és ahogy mindig teszem, rohantam.
Már többen és sokszor figyelmeztettek, hogy lassan járj, tovább érsz.
De én nem tudok lassan élni!
Nekem mindig ezerrel kell pörögni, mert ha nem ezt tenném, akkor fele annyi szépség férne csak az életembe, mint amennyi így adatik.
Egy parányi emlék még ott időzött a szép álomból a lelkemben, ezért ahogy vágtáztam ki a hálószobából, ezt annak tudatában tettem, hogy otthon vagyok, a régi házban.
Hát nem ott voltam…
Erre abban a pillanatban rájöttem, amint a sötétben az ajtóhoz értem.
Bal térdemmel, teljes lendülettel nyomtam ki az ajtó katedrálüvegét, ami hatalmas lármával tiltakozott. Dermedten álltam meg, lépni nem mertem, mert körülöttem millió üvegszilánk leste, hol marhat meztelen lábamba. A térdem nem fájt, de éreztem, hogy valami meleg és ragacsos lé folyik a lábszáramon. Aztán megláttam, hogy mi az, mert alvó párom a robajra felébredve villanyt kapcsolt. Vér volt. Sok, piros vér.
Nem vagyok hamar sírós, legalábbis nem fizikai fájdalom miatt síró.
Akkor is, csak álltam, egy pisszenés nélkül várva, hogy életem párja segítsen. Szegénynek idő kellett, míg felfogta, nem földrengés és nem is terrortámadás zajára ébredt, hanem, csak én keltem fel.
Azt máig nem tudom, hogyan verekedte át magát az üvegcserepeken papucs nélkül, de, hogy gyorsan tette, az biztos.
Nem morgott, nem emlékeztetett, hogy: - Már hányszor megmondtam, hogy ne rohanj! -
Nem szólt semmit, csak segített. A diónyi húst, amit a vastag üveg kinyesett belőlem, visszaillesztette, - pedig én javasoltam, hogy dobjuk ki -, leragasztotta, bekötötte, és rohant velem a kórházba.
Aki járt már baleseti részlegen, az tudja, hogy ott többnyire élénk a forgalom minden napszakban. Ezen a reggelen sem volt másként.
A hatalmas terem függönyökkel volt kicsi cellákra osztva, amik a személyzet lótás-futását megkönnyítették, de valami színház jelleget adtak az egésznek.
Az ápolónő bevezetett egy ilyen kicsi cellába, és magamra hagyott, mondván, majd jön az orvos, addig vetkőzzek le.
A libbenő függönyök olykor pucér feneket, melleket, hátat engedtek láttatni, ezért úgy döntöttem, én nem vetkőzöm, ameddig nem muszáj.
A doki vidám lendülettel cikázott celláról cellára. Kedves hangja itt is ott is vigasztalt, utasított, segített.
Végre én következtem! Belépve rám köszönt egy harsány jó napottal, mire én azon nyomban letoltam a nadrágomat.
Döbbentebb arc, és hangosabb hahota ritkán fogadta eme ténykedésemet.
Ráadásul, a doki nyilván úgy érezte, a fejleményekről tudnia kell az egész osztálynak, és hangosan kommentálta a történéseket.
- Na, hát ezért jó itt dolgozni! Az ember csak köszön, és a hölgyek, már tolják is le a nadrágot!
Kuncogás mindenhonnan, bekukkantó nővérkefityulák alatt kajánul mosolygó arcok, én pedig csak állok ott, letolt nadrágban.
Nyilván oldani akarta feszültséget, ezért így folytatta
- Na meséljen! Miért szatírkodott?
Elmondtam, erre újabb kuncogás kintről.
A kezelést gyorsan és nagyszerűen végezte, megdicsérte páromat, hogy nem dobta el a térdemből kiszakadt darabot, majd visszaragasztotta, remélve, hogy összeforr, és olyan leszek, mint új koromban.
Hát ez az egy dolog nem jött össze! A darabka ugyan visszanőtt, de én nem lettem újabb…
Viszont, változatlan lendülettel loholok, ha kell, ha nem.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Lélekkúra görög zenére
Illusztráció: A képen - civilben - Schleer Zoltán látható
Az alábbi írást egy jóbarát - a cikkben szereplő Schleer Zoltán emlékére tettem fel.
Idő előtt, túl korán szólította el Őt a Holdbéli csónakos.
Űrt, és fájdalmat hagyva maga után, váratlanul ment el.
Hiányzol Zoli! Otthon a családodnak, és nekünk, elárvult tánckarodnak is...
Nyugodj békében, hiszem, hogy még találkozunk.
Furcsa hirdetésre figyeltem fel néhány éve... Torna helyetti mozgásra, görög táncra invitált az Óbudai Művelődési Központ plakátja. Mivel 14 évestől 99 éves korig szólt a kedves meghívás, gondoltam, a középmezőnyben majd elvegyülök én is. Bár, aggasztott derekam gyakori, időjárásfüggő merevedése, de a vágy, hogy kipróbálhassam, erősebbnek bizonyult félelmeimnél.
Néhány havi tépelődés után, egy tavaszi hétfőn beállítottam. Számomra ismeretlen, de nagyon barátságos arcok mosolyogtak rám, idegen emberek fogták meg a kezemet és vittek - az ismeretlen, gyönyörű dallam sodró ritmusára - táncba. Tanárunk, a világszerte ismert Iliosz görög táncegyüttes vezetője, Schleer Zoltán táncművész, minden bizonnyal a világ legtürelmesebb embere.
Olyan, amitől olykor kipottyan az ember könnye, de a szeme mosolyog közben... Olyan zene, amitől ugyan nem múlnak el a gondok, de elviselhetőbbnek tűnnek. Olyan mozgás, ami felszabadítja a boldogsághormonokat, így gyógyítva testet-lelket.
Ha tehetném, akkor mindenkinek lehetővé/kötelezővé tenném. :)
Sági Erzsébet
Életvíz
Mottó Kelár György vízkereszti üzenete:
"Vízszintes mondjuk, ha valami sima,
bővizű forrás a feltörő ima."
Magzatvízzel ömlünk ki a napvilágra,
és keresztvíz mossa lelkünket tisztára.
Vízen járva Jézus bizonyított egykor...
Vízzel pöfögne,- ha hagynák -, ma a traktor.
Tiszta víz: az igaz, és vízfejű a buta...
Vízből lett borrá az átváltozási csoda!
Vízzel mosta bűnét kezéről Pilátus,
vizet iszik, nem bort, az igaz prelátus.
Hogy a pohár betelt, özönvízzel üzent,
szivárvány-hídjáról Noéval üzletelt,
haladékot adott engedetlen népnek,
Teremtőnk, a nagy Úr, kit jobb, ha ti is féltek!
... Kharón ladikja vízen várja testem,
hogy megtalálhassam Őt, kit folyton kerestem.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
