Rozsdás vágyak (XXI. századi látomás)

Gerinc nélkül mit ér a kéj?

Kristálybékém összezúzva,

vaksi lelkem, ne is remélj!

Emlékek és évek múlnak,

csillaghullás, délibáb.

Bukott angyal sárba rántja

koronástól a királyt.

Üres a trón és a kamra.

Ki fizeti meg a kárt?

Szép remények, álmok, vágyak…

Lemosható még a sár?

Kártyavárként leomlasztja

rozsdamarta nimbuszát,

galamb röppen, csőrében

egy töredezett olajág.

Sági Erzsébet

Illusztráció: Török Tibor kalocsai fotóművész alkotása

Túl a választáson (haiku)

Túl a választáson

Népünk éretlen

fele otthon maradt. Kár.

"Csak" jövőnk veszett.

Sági Erzsébet

Választás

Választás

Ne légy lusta, érdektelen,

menj, szavazz ma, hogy a holnap

a Te jövőd is legyen!

Sági Erzsébet

Rekviem a Tejútért

Ma a Föld sok-sok országában a "Föld Órája" elnevezésű rendezvényeken vesznek részt a klímaváltozás, környezetszennyezés miatt aggódók. 20.30-kor bárki csatlakozhat hozzá, ha kikapcsolja a nélkülözhető fényforrásokat, készülékeket otthonában.

Alábbi gondolataimmal szeretném támogatni ezt a 2007-ben, Ausztráliából induló, majd 2008-ban nemzetközivé vált kezdeményezést.

Szeretem, csodálom és tisztelem a természetet. Az ég kékjét, a Nap kenyeret teremtő melegét, az eső simogató selymét, a hó ragyogó tisztaságát, a jégcsapok – ünnep közeledtét hirdető – csilingelését...

Sági Erzsébet

Illusztráció: free fotó a netről

Az élet szép...

Szép..., és egyszeri.

Olykor fájdalmasan rövid, máskor elviselhetetlenül hosszú.

Keresztünket vállalva haladunk a - csak nekünk - kijelölt úton.

Néha lázadozva visszük, úgy érezzük nem bírjuk tovább, de ha lehetne sem cserélnénk el senkivel, mert ez a kereszt, ez az élet a miénk!

Fenti gondolataimat ezt a gyönyörű dalt hallgatva vetettem papírra.

Hallhassátok meg Ti is kedves Látogatóim, és engedjétek hatni.

https://www.youtube.com/watch?v=is4_YbM-c64

Sági Erzsébet

Vagyok

 Voltam boldog és fiatal,

voltam, ki tudja mit akar.

Voltam bolondos álmodozó,

és voltam az, ki elől elmegy a hajó...

Lennék fék a rohanókon,

hűs kéz lennék homlokodon.

Híd lehetnék partok között,

fénylő csillag felhők fölött.

Lennék béke, lennék a szél,

lennék frissen sült, illatos kenyér.

Vagyok senki. Vagyok magam,

tömegben is magányosan.

Szólok, de csak Bábel hallja,

magas tornya visszhangozza:

-Voltam, lennék, vagyok! Vagyok.

Mint a csiga nyomot hagyok.

Sági Erzsébet

Illusztráció: free fotó a netről

Szabadulás

Fényre vágyva, kőbe zárva,

- mozdulatlan szép szobor -

futna, menne szabadulna,

de segítség nincs sehol.

Magad vagy, tudd! Lépj, ha mennél,

törd szét korlátaidat!

Erőd véges? Visz majd hited,

vívd ki szabadságodat!

Sági Erzsébet

Illusztráció: free fotó a netről (9GAG.com)

Amikor a hangya lázad

Lótunk, futunk, alig élünk

rabságban tart hangya-létünk.

Szemünk előtt célunk lebeg,

élünk, ahogy élni lehet.

„Fényes szelek”, mikor fújtak,

céloztuk a csillagokat.

Nem érdekelt pénz és holnap,

öleltük a fénylő Holdat.

Takaróztunk napsugárral,

és, nem haladtunk az árral.

Lángolt, lobogott a lelkünk,

nyitott szívvel csak szerettünk!

Megtanultunk csendben félni,

s elfeledtünk közben élni.

Hitünk fakult, erőnk fogyott,

Testünk, lelkünk már elkopott.

Ébredj hangya! Nézzél hátra!

Ne vágyj mindig csak a mára!

Találd meg a régi bábot,

aki mindig szépre vágyott!

Aki tudott még örülni,

lelkesedve lázadozni.

Cérnánk fogytán, időnk szalad.

Álmodni még, talán szabad.

Sági Erzsébet

Illusztráció: Légrádi Péter fotója

Haiku-pályázat

http://www.napkut.hu/221-eredmenyhirdetes-haiku-palyazat-2014-pehely

 Pályázatom címe: Pehely-variációk

1.

 Kóbor lélek száll

pehelyként. Életfája

kiszáradt, vége.

2.

Jelet küld az Úr!

Galambtollat ejt elém,

pehellyel üzen.

3.

Hópehely táncol,

 kacéran illeg-billeg,

játszik a széllel.

4.

Hópehely álma

egy szép, hosszú élet. Hisz,

míg földet nem ér.

5.

Paplan pelyhe óv,

átölel. Valaha tyúk

viselte. Fázik.

Sági Erzsébet

Illusztráció: Hópehely (free fotó a netről)

A Víz Világnapjára

Kharón ladikja

vízen várja testem, hogy

megölelhessem

végre a Teremtőt, kit

egyfolytában kerestem.

Sági Erzsébet

Illusztráció: Gógucz Nóra TÁNC című festménye

(felhasználva az alkotó engedélyével)

Lépést válts!

Birodalom Ura kilépett az ajtón, bele a szikrázó napfénybe, és elégedetten nyújtózott egy nagyot.

Ma nem foglalkozom a teremtéssel, határozta el, és előkotort egy csomag cigarettát, hogy a magával hozott gőzölgő kávé még jobban essen. Szép az élet! – üzente mosolya a világnak, miközben kisétált a kertbe.

A Birodalom népe, mint mindig, most is szorgosan dolgozott. Logisztikával foglalkoztak a legtöbben közülük. Tették, amit kellett, cipelték a mindennapit zokszó nélkül, énekelve az egyetlen munkadalt, amit ismertek - „Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére!”-. Egyikük rakodás közben egy pillanatra felnézett a kéklő égboltra, és felfedezte, hogy társaságot kaptak. Itt van a Főnök! – pisszegte a szomszédjának, aki sietve továbbadta a fontos információt. Felgyorsult tempójukból látszott, hogy jól működött a pisszegő-posta. Nem mintha csak egy is elmondhatta volna közülük, hogy baja volt Birodalom Urával. Az Úr néha szemlét tartott, majd eltűnt, de ők tudták, hogy figyel. És ez a tudat elég volt, hogy maradék erejüket megsokszorozva teljesítsenek.

Mióta meglátták a napvilágot, dolgoztak látástól vakulásig. Megállásra, pihenésre, szabadságra egyikük sem gondolt, mert aki leállt, az hamarosan el is tűnt örökre. Ez a félelem pedig erőt és kitartást adott. Az eltűnteknek szertartás járt. Eltűnési szertartás. A beszédet mindig a legöregebb társuk mondta, akkor is, ha nem volt megáldva szónoki képességekkel. Most is erre készülődött az alkalmi szónok. Tegnap ugyanis eltűnt egy társuk, Huba. A szabály minden esetben az volt, hogy egy napnyi eltűnés után mondják ki a végleges törlést a létszámból. Heléna, Huba felesége zokogva kért egy kis haladékot, hátha előkerül a párja. De a szabály arra való, hogy betartsák, döntötték el a vének, és pontban 24 órával Huba eltűnését követően megállt a Birodalomban az élet. Mindenki lehajtott fejjel, némán emlékezett eltűnt társukra. Még a vállukon lévő terhet sem rakták le a kényszerű pihenő alatt. Kicsit lekucorodtak, úgy hallgatták a szónokot, aki Huba életéről beszélt. A száraz föld pedig, szomjasan itta Heléna némán potyogó könnyeit. A szertartás végén feltápászkodtak, és indultak volna tovább, hogy bepótolják az elvesztegetett időt, amikor egy vékony, sírós hang megállította őket.

- Várjatok!

Heléna volt az. A szokástól és törvénytől merőben eltérő tettre még nem volt példa a Birodalomban. Nem tudták, mi ütött az asszonyba, de minden szem rászegeződött.

- Gondolkodjatok! Megéri ez az állandó rohanás, cipekedés? És mindez miért? Hogy egy nap, összerogyva a teher alatt úgy végezzétek, mint szegény Huba? Kinek akartok megfelelni? Ki hajszol Benneteket?

Társai összenéztek, és a válasz, mint valami varázsige morajlott a tömegben: - Senki.

- Akkor miért nem álltok meg néha? Miért nem beszélgettek soha? Miért ez az örökös, pihenés nélküli robot?

Heléna szavai üresen koppantak a lehajtott fejeken, meggörbült hátakon. Valahol, a távolban zene szólt. Mindig is jelen volt, de a rohanásban soha senki nem figyelt rá. Most meglepve gyönyörködtek a harmóniában. A fiatalabbak óvatosan kihátráltak terhük alól, de az öregebbek egymást figyelve, - hogy ki mit tesz - vártak.

- Aki nem dolgozik, ne is egyék! – szólalt meg az egyik vén, aki már jó ideje süket volt, de ezt, talán még Ő maga sem tudta.

Néhányan kuncogtak, miközben alig észrevehetően, egyre több hátról került le a porba az addig cipelt teher. A zene pedig egyre hangosabban áradt feléjük. Már a zsigereikkel is érezték, hogy most valami nagy és visszavonhatatlan pillanat részesei lettek. Elhatározták, hogy mostantól más lesz minden! Már nem csak a munka és általa a gazdagodás lesz a fontos. Megtanulnak élni. Figyelni a világra, egymásra, önmagukra. Egyre több arcra költözött mosoly.

Próbálgatták, hogy tudnak-e teher nélkül is mozogni. És igen, sikerült! Az eltűnési szertartás kezdett Fiestává válni. A ledobált terhekből lassan hatalmas hegy növekedett.

És akkor megszólalt az Úr. Döbbent csend lett hirtelen. A zenészek letették vonóikat, a ricsaj elült, mindenki Rá figyelt. Azt mondta: - Halló, én vagyok!

Népe szaporán bólogatva jelezte, hogy tudja.

- Ne győzködjetek, mert nem egyezem bele! Végeztem! – folytatta uruk.

A tömeg megértette az üzenetet. Egyetlen ellenvetés, és szó nélkül kezdtek szétszéledni. Megkeresték terhüket, alá másztak, és indultak szótlanul. A mosoly, mintha soha nem is találta volna meg arcukat, eltűnt. A zenekar csomagolt, külföldi turné várta őket.

Birodalom Ura elszívta cigarettáját, zsebre vágta a telefont, és mérgesen bámult maga elé. Feldühítette az előbbi hívás. Csendre, nyugalomra vágyott. A csikk még mindig ott volt a kezében. Máskor vitte volna a kerti asztalon tartott hamutartóba, de most szórakozottan elhajította. Még utána pillantott, és nehogy tüzet okozzon, eltiporta.

- A francba, nem akartam rátok lépni! - vetette oda a rémülten menekülő hangyáknak.

Sági Erzsébet

Illusztráció: Légrádi Péter fotója

Főhajtás a "lánglelkű" előtt

„Petőfi él! Lánglelke fennvirraszt.
Vénség, halál sohasem érik azt.”

(Reviczky Gyula: Petőfi él)

Első találkozásunkkor én voltam a fiatalabb… A másodiktól kezdve, Ő.

Amikor először hajthattam fejet a kozákok kardjától elesettek emlékére készített emlékmű előtt, árgus szemek figyelték csoportunkat. Csakúgy, mint esti borozgatós ismerkedéseinket a helybéliekkel.

Nagyon fiatalok voltunk és nagyon bátrak. Tudtuk, hogy baj lehet belőle, de nem lehetett nem elénekelni a magyar Himnuszt. Tartoztunk ennyivel. Adnunk kellett, adtuk hát a hatósággal dacoló bátorságunkat, könnyeinket és köszönetünket.

Évek jöttek, mentek. Jártam a nagyvilágot, de Erdély utáni vágyamat nem oltotta ki sem a tenger kékje, sem Skótföld zöldje.

12 éve megadatott, hogy minden évben néhány napot Székelyföldön tölthetek. Amikor sok-sok év után először zarándokolhattam el a fehéregyházi emlékműhöz, útközben felidéztem az első találkozás szépségét, tudva, hogy az akkori varázs nem ismétlődhet meg. Tévedtem, mint már oly sokszor.

Az emlékművet védő kerítést zárva találtuk, így csak tisztes távolból hajthattunk fejet a rácsok védelmében őrt álló emlékmű előtt. Talán a kizártság okozta csalódás, talán a régi emlékek előtódulása, talán az áhítat, vagy ez minden együtt, könnyeket csalt a szemembe. Lopva törölgetett könnyeimtől nedves kezem tehetetlenül csüngött oldalamon. Tenyeremben ott maradt a simogatás vágya, amivel köszönteni szerettem volna Petőfit.

És akkor megtörtént a csoda.

Még ma is érzem egy kicsi kéz vigasztaló melegét. Pöttöm lányka surrant mellém és bánatomat látva vigaszt hozott. Megfogta az üres kezet, fekete szeméből értő bölcsesség és felhőtlen tisztaság ragyogott rám. Mosolya felmelegített, betöltött és elvarázsolt. A virágot, amit Tőle kaptam – egy kicsi, sárga vadvirágot – , imakönyvemben őrzöm.

Alba eclessia… Fehéregyháza Segesvár lábainál, útban imádott hegyeim, Székelyföld és Brassó között található. Hajdan székely határőrök és szász telepesek lakták - első említése 1231-ből, Béla herceg, a majdani IV. Béla király tollából származik -, ma Petőfi emlékhely. Talán a legismertebb, hiszen, legalább 15 millióan tudják, hogy itt halt meg 26 évesen, a segesvári csatában, 1849. június 31-én Petőfi Sándor.

Legendák születtek, - majd tűntek el - arról, hogy mégsem halt meg, nem fekszik az 500 halottal együtt az út menti tömegsírban, hanem egy szibériai ólombányában raboskodva élte le életét.

Biztosat senki sem tud.

Csontjai bárhol is porladnak, szívünkben Ő úgy él tovább, ahogy verseiből megismerhettük, mérhetetlen szabadságvágytól örökké izzó, hűséges magyarnak.

Lehet, hogy nem ott, lehet, hogy nem akkor, de ez nem is számít.

Azért halt, amiért élt is, a szabadságért.

Sági Erzsébet

Illusztráció: Emlékmű a szabadságharcban elesettekért, Fehéregyházán (free fotó a netről)