Lépést válts!

 

 

 

Birodalom Ura kilépett az ajtón, bele a szikrázó napfénybe, és elégedetten nyújtózott egy nagyot.

Ma nem foglalkozom a teremtéssel, határozta el, és előkotort egy csomag cigarettát, hogy a magával hozott gőzölgő kávé még jobban essen. Szép az élet! – üzente mosolya a világnak, miközben kisétált a kertbe.

A Birodalom népe, mint mindig, most is szorgosan dolgozott. Logisztikával foglalkoztak a legtöbben közülük. Tették, amit kellett, cipelték a mindennapit zokszó nélkül, énekelve az egyetlen munkadalt, amit ismertek - „Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére!”-. Egyikük rakodás közben egy pillanatra felnézett a kéklő égboltra, és felfedezte, hogy társaságot kaptak. Itt van a Főnök! – pisszegte a szomszédjának, aki sietve továbbadta a fontos információt. Felgyorsult tempójukból látszott, hogy jól működött a pisszegő-posta. Nem mintha csak egy is elmondhatta volna közülük, hogy baja volt Birodalom Urával. Az Úr néha szemlét tartott, majd eltűnt, de ők tudták, hogy figyel. És ez a tudat elég volt, hogy maradék erejüket megsokszorozva teljesítsenek.

Mióta meglátták a napvilágot, dolgoztak látástól vakulásig. Megállásra, pihenésre, szabadságra egyikük sem gondolt, mert aki leállt, az hamarosan el is tűnt örökre. Ez a félelem pedig erőt és kitartást adott. Az eltűnteknek szertartás járt. Eltűnési szertartás. A beszédet mindig a legöregebb társuk mondta, akkor is, ha nem volt megáldva szónoki képességekkel. Most is erre készülődött az alkalmi szónok. Tegnap ugyanis eltűnt egy társuk, Huba. A szabály minden esetben az volt, hogy egy napnyi eltűnés után mondják ki a végleges törlést a létszámból. Heléna, Huba felesége zokogva kért egy kis haladékot, hátha előkerül a párja. De a szabály arra való, hogy betartsák, döntötték el a vének, és pontban 24 órával Huba eltűnését követően megállt a Birodalomban az élet. Mindenki lehajtott fejjel, némán emlékezett eltűnt társukra. Még a vállukon lévő terhet sem rakták le a kényszerű pihenő alatt. Kicsit lekucorodtak, úgy hallgatták a szónokot, aki Huba életéről beszélt. A száraz föld pedig, szomjasan itta Heléna némán potyogó könnyeit. A szertartás végén feltápászkodtak, és indultak volna tovább, hogy bepótolják az elvesztegetett időt, amikor egy vékony, sírós hang megállította őket.

- Várjatok!

Heléna volt az. A szokástól és törvénytől merőben eltérő tettre még nem volt példa a Birodalomban. Nem tudták, mi ütött az asszonyba, de minden szem rászegeződött.

- Gondolkodjatok! Megéri ez az állandó rohanás, cipekedés? És mindez miért? Hogy egy nap, összerogyva a teher alatt úgy végezzétek, mint szegény Huba? Kinek akartok megfelelni? Ki hajszol Benneteket?

Társai összenéztek, és a válasz, mint valami varázsige morajlott a tömegben: - Senki.

- Akkor miért nem álltok meg néha? Miért nem beszélgettek soha? Miért ez az örökös, pihenés nélküli robot?

Heléna szavai üresen koppantak a lehajtott fejeken, meggörbült hátakon. Valahol, a távolban zene szólt. Mindig is jelen volt, de a rohanásban soha senki nem figyelt rá. Most meglepve gyönyörködtek a harmóniában. A fiatalabbak óvatosan kihátráltak terhük alól, de az öregebbek egymást figyelve, - hogy ki mit tesz - vártak.

- Aki nem dolgozik, ne is egyék! – szólalt meg az egyik vén, aki már jó ideje süket volt, de ezt, talán még Ő maga sem tudta.

Néhányan kuncogtak, miközben alig észrevehetően, egyre több hátról került le a porba az addig cipelt teher. A zene pedig egyre hangosabban áradt feléjük. Már a zsigereikkel is érezték, hogy most valami nagy és visszavonhatatlan pillanat részesei lettek. Elhatározták, hogy mostantól más lesz minden! Már nem csak a munka és általa a gazdagodás lesz a fontos. Megtanulnak élni. Figyelni a világra, egymásra, önmagukra. Egyre több arcra költözött mosoly.

Próbálgatták, hogy tudnak-e teher nélkül is mozogni. És igen, sikerült! Az eltűnési szertartás kezdett Fiestává válni. A ledobált terhekből lassan hatalmas hegy növekedett.

És akkor megszólalt az Úr. Döbbent csend lett hirtelen. A zenészek letették vonóikat, a ricsaj elült, mindenki Rá figyelt. Azt mondta: - Halló, én vagyok!

Népe szaporán bólogatva jelezte, hogy tudja.

- Ne győzködjetek, mert nem egyezem bele! Végeztem! – folytatta uruk.

A tömeg megértette az üzenetet. Egyetlen ellenvetés, és szó nélkül kezdtek szétszéledni. Megkeresték terhüket, alá másztak, és indultak szótlanul. A mosoly, mintha soha nem is találta volna meg arcukat, eltűnt. A zenekar csomagolt, külföldi turné várta őket.

Birodalom Ura elszívta cigarettáját, zsebre vágta a telefont, és mérgesen bámult maga elé. Feldühítette az előbbi hívás. Csendre, nyugalomra vágyott. A csikk még mindig ott volt a kezében. Máskor vitte volna a kerti asztalon tartott hamutartóba, de most szórakozottan elhajította. Még utána pillantott, és nehogy tüzet okozzon, eltiporta.

- A francba, nem akartam rátok lépni! - vetette oda a rémülten menekülő hangyáknak.

 

 

Sági Erzsébet

 

 

Illusztráció: Légrádi Péter fotója

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása