Ballépéses, véres hajnalom

Jó alvó vagyok. Pontosabban, nagyon jó alvó vagyok! Leteszem a fejemet, elkezdem az imát, vagyis beszélgetést az égiekkel, és nem tudom befejezni, mert közben elalszom.

Álmodni is szoktam, de ritkán jegyzem meg, hogy mit, mert órára ébredek, és amint a vekker felvisít, minden álomemlék riadtan menekül oda, ahonnan jött, vagy ahonnan küldték.

Ezen a hajdani, sötét hajnalon is kiverte az álmot a szememből az óra kellemetlen hangja.

Pedig, álmomban otthon jártam, abban a házban, ahol születtem, és aminek minden zegét-zugát ismertem.

De megszólalt, figyelmeztetve kötelességemre, a kávé és reggeli elkészítésére, hát felpattantam, és ahogy mindig teszem, rohantam.

Már többen és sokszor figyelmeztettek, hogy lassan járj, tovább érsz.

De én nem tudok lassan élni!

Nekem mindig ezerrel kell pörögni, mert ha nem ezt tenném, akkor fele annyi szépség férne csak az életembe, mint amennyi így adatik.

Egy parányi emlék még ott időzött a szép álomból a lelkemben, ezért ahogy vágtáztam ki a hálószobából, ezt annak tudatában tettem, hogy otthon vagyok, a régi házban.

Hát nem ott voltam…

Erre abban a pillanatban rájöttem, amint a sötétben az ajtóhoz értem.

Bal térdemmel, teljes lendülettel nyomtam ki az ajtó katedrálüvegét, ami hatalmas lármával tiltakozott. Dermedten álltam meg, lépni nem mertem, mert körülöttem millió üvegszilánk leste, hol marhat meztelen lábamba. A térdem nem fájt, de éreztem, hogy valami meleg és ragacsos lé folyik a lábszáramon. Aztán megláttam, hogy mi az, mert alvó párom a robajra felébredve villanyt kapcsolt. Vér volt. Sok, piros vér.

Nem vagyok hamar sírós, legalábbis nem fizikai fájdalom miatt síró.

Akkor is, csak álltam, egy pisszenés nélkül várva, hogy életem párja segítsen. Szegénynek idő kellett, míg felfogta, nem földrengés és nem is terrortámadás zajára ébredt, hanem, csak én keltem fel.

Azt máig nem tudom, hogyan verekedte át magát az üvegcserepeken papucs nélkül, de, hogy gyorsan tette, az biztos.

Nem morgott, nem emlékeztetett, hogy: - Már hányszor megmondtam, hogy ne rohanj! -

Nem szólt semmit, csak segített. A diónyi húst, amit a vastag üveg kinyesett belőlem, visszaillesztette, - pedig én javasoltam, hogy dobjuk ki -, leragasztotta, bekötötte, és rohant velem a kórházba.

Aki járt már baleseti részlegen, az tudja, hogy ott többnyire élénk a forgalom minden napszakban. Ezen a reggelen sem volt másként.

A hatalmas terem függönyökkel volt kicsi cellákra osztva, amik a személyzet lótás-futását megkönnyítették, de valami színház jelleget adtak az egésznek.

Az ápolónő bevezetett egy ilyen kicsi cellába, és magamra hagyott, mondván, majd jön az orvos, addig vetkőzzek le.

A libbenő függönyök olykor pucér feneket, melleket, hátat engedtek láttatni, ezért úgy döntöttem, én nem vetkőzöm, ameddig nem muszáj.

A doki vidám lendülettel cikázott celláról cellára. Kedves hangja itt is ott is vigasztalt, utasított, segített.

Végre én következtem! Belépve rám köszönt egy harsány jó napottal, mire én azon nyomban letoltam a nadrágomat.

Döbbentebb arc, és hangosabb hahota ritkán fogadta eme ténykedésemet.

Ráadásul, a doki nyilván úgy érezte, a fejleményekről tudnia kell az egész osztálynak, és hangosan kommentálta a történéseket.

- Na, hát ezért jó itt dolgozni! Az ember csak köszön, és a hölgyek, már tolják is le a nadrágot!

Kuncogás mindenhonnan, bekukkantó nővérkefityulák alatt kajánul mosolygó arcok, én pedig csak állok ott, letolt nadrágban.

Nyilván oldani akarta feszültséget, ezért így folytatta

- Na meséljen! Miért szatírkodott?

Elmondtam, erre újabb kuncogás kintről.

A kezelést gyorsan és nagyszerűen végezte, megdicsérte páromat, hogy nem dobta el a térdemből kiszakadt darabot, majd visszaragasztotta, remélve, hogy összeforr, és olyan leszek, mint új koromban.

Hát ez az egy dolog nem jött össze! A darabka ugyan visszanőtt, de én nem lettem újabb…

Viszont, változatlan lendülettel loholok, ha kell, ha nem.

Sági Erzsébet

Illusztráció: free fotó a netről