Placebo, avagy a hit ereje

Szerettem azokat a régi nyarakat, amikor hátizsákkal és álmokkal felszerelve, nekivágtunk a kéthetes vándortáboroknak.

Nem riasztott a nomád életmód, és nem hiányzott a civilizáció egyetlen vívmánya sem, saját fürdőszobámat leszámítva.

Négy felnőtt és negyven gyermek...

A vándortáborok varázsát pontosan az adta, ami a hátrányát is, hogy kétnaponta odébb kellett állni, ezzel a zsák bolhánál elevenebb csapattal.

Többnyire a gyerekekkel aludtunk közös sátorban, de egy alkalommal, legnagyobb meglepetésünkre, kényelmes faházak vártak bennünket az új állomáshelyen.

A felállás ideálisnak volt mondható. A táborvezető a feleségével, régi jó barátaim voltak, Jóska bácsi pedig, osztályfőnököm volt a felső tagozatban.

Évekig jártam az országot a vándortáboros mozgalom jóvoltából, de olyan szerencsém soha nem volt, hogy ne kellett volna a „nehéz napokkal” is megküzdenem a tábor ideje alatt.

Amikor megláttam a - sátorhoz képest komfortosnak számító - faházakat, fellélegeztem. Két nap kényelem várt ránk.

Mivel a faházak négyszemélyesek voltak, mi felnőttek kivételesen nem a gyerekekkel, hanem együtt szállásoltuk el magunkat. A berendezéshez kicsi asztalka is tartozott. Lefekvés előtt ott helyeztük el létfontosságú dolgainkat. Órát, elemlámpát, szemüveget, gyógyszereket. Orvosi tanácsra, a nehéz napok egyik könnyítőjét, az Ergám cseppeket is oda készítettem hálótársaim motyói mellé.

A két napos kényelem hamar véget ért, csomagoltunk és indultunk új kalandokra fel.

Cseppjeimet szorgalmasan eszegettem, örömmel konstatálva, hogy hatnak!

Jóska bácsi pedig, még nálam is lelkesebben állapította meg, hogy egyre jobban lát, szemcseppjeinek köszönhetően.

A táboréletre nem csak a vidámság és a fárasztó menetelés a jellemző, hanem az is, hogy szinte repülnek a napok. Mikor már tapasztalt és dörzsölt nomádoknak számítanánk, akkor van vége mindig.

Hazatérve mindenki folytatta, amit a tábor előtt csinált. A tanárok a nyári szünet unalmas hétköznapjainak rutinfeladatait, én pedig a könyvtári munkát.

Egy fullasztó délután betoppant hozzám volt tábortársam, Jóska bácsi. Dühösen az asztalra vágott egy kicsike barna üveget, és - itt meg nem ismételhető szóval adva nyomatékot haragjának -, kifakadt:

- B… meg, Lányom! Halálra szekál az asszony, hogy mit keresnek nálam ezek a cseppek! Hiába mondtam Neki, hogy ezek a szemcseppjeim, nem hitte, és jól tette, mert ezek nem az enyémek! Női bajra valók… – dohogott.

És láss csodát! Valóban az én Ergám cseppjeimet tartalmazta az üveg. Mivel a táskámat nem túl gyakran ürítem ki, így egészen furcsa összevisszaságban található meg benne, körülbelül két hónap, minden jelentős történésének nyoma. Beletúrtam, és hamar a kezembe akadt egy helyes kis barna üveg, amire az volt ráírva, szemcseppek.

Mint a diplomaták a papírjaikat, kicseréltük üvegjeinket.

Csak Józsi bácsi távozása után kezdtem el hahotázni.

Egy hétig  a szemcseppek csillapították – sikerrel! - nyavalyáimat!

És egy hét alatt sem lett vak Józsi bácsiból, aki szorgalmasan csepegtette szemébe az én  Ergám cseppjeimet.

Lám, mire képes a jó szer! … No, meg a hit…

Sági Erzsébet

Illusztráció: Free fotó a netről