Reggeli a partoldalban (gyermekvers)
Tátott szájjal várnak csendben,
anyjuk osztja szépen, rendben.
Kukac, szúnyog, lárva bánja,
hogy nem maradt fekve máma.
Fecske anyó összeszedi,
kicsinyeit megeteti.
Mire Ő is reggelizne,
elfogyott az eledele...
Sági Erzsébet
Free fotó a netről
Gyermeknapi gondolataim
Kit megáldott az Isten gyermekkel, az tudja, hogy sem az idő haladtával, sem éveink számának sokasodásával nem szűnik meg az a csodálatos kapocs, mi szülőt gyermekéhez köt.
Édesanyám segítségét köszönve egyszer megkérdeztem, hogy mivel hálálhatnám meg, hogyan adhatnám vissza gondoskodását. Ő bölcsen és szeretettel ezt mondta: - Nekem sehogy. Majd a saját gyermekednek add azt, amit tőlem kaptál.
Isten éltessen minden - kicsi és nagy - gyermeket a Gyermeknapon, és életük minden napján.
Drága Gyerekek, fogadjátok el szeretetünket, és majd adjátok tovább utódaitoknak.
Alábbi versemet nem ma írtam, de az érzés, mi tollamat vezette mit sem gyengült azóta.
Dúdoló
Boldogan vártalak,
kincsemül kaptalak.
Semmim sincs, mi drágább
maroknyi lényednél,
kicsinyke gyermekem.
Fáj az élet sokszor,
hozzám bújsz a rossztól,
bizalmad erőt ad,
bánat, gond, elszalad.
Köszönöm Istenem.
Őrködöm álmodon,
tűnik a fájdalom.
Testemmel védelek,
holtomig szeretlek
kicsinyke gyermekem.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről.
Hogy folytatódhasson az élet az árvíz után is...
| Adománygyűjtő szám | Adománygyűjtő szervezet | Díj |
| 1350 | Magyar Máltai Szeretetszolgálat Egyesület | 250 Ft |
| 1353 | Magyar Ökumenikus Segélyszervezet | 250 Ft |
| 1355 | Baptista Szeretetszolgálat Alapítvány | 300 Ft |
| 1356 | Katolikus Karitász | 500 Ft |
| 1359 | Magyar Vöröskereszt |
250 Ft |
Kedves Látogatóm!
Fenti telefonszámok bármelyikét tárcsázva Te is segítheted a nincstelenné vált árvízkárosult boszniai, szerbiai és horvát embereket.
Illusztrációk: free fotó a netről 2014. májusa, délvidéki árvíz
Fülöp Róbert: Tyúkanyó (haiku)
Néha megesik az a csoda, hogy az ember szerzőből múzsává válik...
Kedves szerzőtársam tisztelt meg ezzel a gyönyörű haikuval.
Olvassátok szeretettel!
Tyúkanyó (Erzsinek)
Szárnyaid alatt
Mindig ott egy toll, s abból
Cirógat szavad.
QD
- Fülöp Róbert -
Kavyamitra, a Költészet Barátja
Kavyamitra Maróti György
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján született, és lelke 2014. május 13-án hagyta el testét.
Osztva magadat
fényt adtál, míg volt erőd.
Szíved elfáradt.
Lelked, fénylő szellemed
műveidben tovább él.
Sági Erzsébet
Illusztráció: Kavyamitra Maróti György portréja
Egy született szőke kalandozásai Gasztronómiában
.JPG)
Bosznia számomra a csodák országa. Szépség, szegénység, és jókedv. Igen, így együtt!
Az ott élők kihozzák mindenből a legjobbat. Leginkább önmagukból.
Mosolygós, szép emberek, és rendkívül barátságosak. Szívből nevetős, jó szívvel adó, különleges nép.
Szeretek náluk lenni! És nem csupán hatalmas hegyei, opál-zöld vadvizei miatt, hanem azért, mert szeretem őket!
Kommunikálni nem igazán tudunk, de minek is, hiszen beszélnek a gesztusok, üzen a mimika, és amikor a szemkontaktus is bekapcsolódik, annak bizony örök barátság a vége.
Hanem, egy apró élethelyzetben, - az ételrendelésnél - mégiscsak kell, kellene a közös nyelv…
Mindenevőnek nem igazán mondhatom magam, hiszen a halak és a nyúl jegyében születettként kannibalizmus lenne részemről ezek fogyasztása.
Hogy akkor mit eszem?
A kergemarhakór megjelenése még azt a kevéske bizalmamat is elvette a marhahústól, aminek köszönhetően olykor azért megettem korábban a gulyás-féléket.
A hidegvérű állatoktól akkor is irtózom, amikor még mozognak, így hát szóba sem jöhetnek a tányéromra rakva.
A vadak? Olyan, mintha embert ennék! Szabadnak születtek! Nem ételnek, hanem társainkul az erdei sétánkon.
Marad szegény sertés, és a szárnyasok. Őket megeszem, ha már húsevőnek születtem.
Igen ám, de mindezt közölni is kellene a pincérrel, amikor idegen ország, számomra ismeretlen nyelvű étlapját tanulmányozom.
Nem szeretnék kérkedni a nyelvtudásommal, de az általam - nem sok eredménnyel! - tanult nyelvek – orosz, angol, német és svéd – mindegyikén, képes vagyok elmondani, hogy mit szeretnék enni.
Bosnyákul persze, nem…
A mosolygós, készséges pincérfiú már csaknem minden rendelést felvett huszon-akárhány fős társaságunktól, amikor rám került a sor.
A fiú - lévén bosnyák - tökéletesen beszélt bosnyákul, de én egy nyikkot sem értettem belőle. Miután elmondta amit akart, és amit máig homály fed számomra, gondoltam, rövidre zárom a beszélgetést.
Ráböktem az étlapon egy ételre, és megkérdeztem angolul, hogy disznóból készült-e.
Kedves mosolya mit sem változott, de széttárt kezekkel mutatta, hogy nem ért engem.
Na, jól van, akkor próbáljuk meg németül! Mindhiába.
Hasonló reakcióval jelzett további próbálkozásaimra is.
Társaságunk már fogadásokat kötött rám. Többségük biztos volt benne, hogy az életben nem fogom kideríteni, hogy miből készült a kinézett étel, de nem vagyok az a feladós fajta…
- Röf-röf? – kérdeztem csendben, mélyen a fiú szemébe nézve, hátha segít a gondolatátvitel. Segített! Azonnal megértette, de bánatomra, nemet intett.
- Kotkodács? – próbálkoztam tovább.
Saját népes társaságomon kívül már a szomszédos asztaloknál ülők is érdeklődve figyelték a kvíz-játék végét.
A fiú újbóli "Nem!'-je elkeserített.
- Hát akkor miből van? – néztem rá esdekelve.
Ő pedig válaszolt!
Szemérmesen, nagyon csendben, de érthetően ezt mondta: - Múúúúúúúú.
Ekkor már szem nem maradt szárazon.
Barátaim dőltek a nevetéstől, többen tapsoltak, én pedig rendeltem egy vega-tálat.
Azóta viszont, már megtanultam bosnyákul is ezt a két szót, disznó és csirke.
A következő helyszín, Ausztria, Bad Gastein, az Alpok hegyi vendéglőinek egyike.
Gertrúd szőke, és roppant csinos pincérnő. Gyönyörű népviseletben szorgoskodik nap, mint nap a hegyek közt megbúvó étteremben.
Kedvessége, és gyorsasága miatt a vendégek nagyon szeretik!
De, ma kifogott engem, és ettől mindkettőnk élete megváltozott egy kicsit.
Nem értettem az étlapon kínált fél-„valamit”, ezért rákérdeztem, mi az.
A választól majd elájultam! A lány kedvesen ezt mondta:
- Egy fél sültkutya, krumpli-salátával.
Alig tudtam kinyögni, de még így is elég hangosan kérdeztem vissza:
- Kutya???
Gertrúd nem törődve etikettel, vendégtisztelettel, hatalmas hahotában tört ki.
És már nem csak Ő nevetett, hanem németül kiválóan beszélő férjem, valamint a vadidegen asztalszomszédaink is.
A „Hund” és a „Hun” szó írott alakját nyilván még én is felismertem volna, de az alpesi németet beszélő pincérlány „Hun”-ja kicsit rövidebb ú-val hangzott a kelleténél, és a „d” betű lenyelése nem az egyetlen népies módosítás lett volna a sok nyelvjárást ismerő és beszélő osztrákoknál.
Így lett ez az ebédem sült kutya helyett, egy szép, rozsdásra sült tyúk.
Ottlétünk alatt a vendéglő legvidámabb vendége címet érdemeltem ki, hiszen ahány alkalommal összenéztünk a pincérlánnyal, könnycsorgató hahotával végződött a szemezésünk.
És végül egy északi utazás emléke következik.
A helyszín, Finnország, Turku, a régi főváros impozáns kastélyának díszterme, ahová a férjem munkája révén jutottam el egy különleges, középkori vacsorára.
Házigazdánk maga a „király” volt!
A díszasztaltól meglehetősen távol választottunk helyet, a terem szélén, remélve, hogy onnan majd „megtanuljuk”, mire ránk kerül a sor, a középkori etikettet, vagyis a tudni- és tenni valókat.
Díszes szolgahad vonult a be nagy csinnadrattával, vezetőjük kezében aranytál.
- Na, ezt a király kapja! – súgtam oda férjemnek.
Nem sokat tévedtem. A szolga ura elé járult, aki szívélyes házigazda lévén intett, hogy a legszerényebb vendégeket illeti az elsőség.
És a szolga elindult egyenesen felénk!
- Semmi baj! – nyugtattam magamat. Férjem – köztudottan – találékony, talpra esett ember. Olyan helyzet még nem adódott, ahol Ő zavarba esett volna. Majd megoldja ezt is.
A szolga pedig, csak jött megállíthatatlanul, majd fél térdre ereszkedett előttem…
- Te jó ég! Mit akarhat?
Az aranytálat felém nyújtva várt.
- Nehéz lehet szegénynek! – futott át az agyamon.
Minden szem engem figyelt, tettem hát – kicsit tétovázva -, amit helyesnek gondoltam. Bár, estélyiben, kisminkelve még soha nem ittam tálból…
Közben férjem odasúgta – látva tál fölé hajlásomból, hogy elszántam magamat az ivásra -:
- Azt hiszem, nem kellene innod belőle, inkább moss kezet!
Még időben állított meg bölcs tanácsa…
Megmártottam ujjaimat a vízben, és vártam a törlőkendőt, miközben irodalmi emlékeimből felszínre tört, hogy a hajdani középkori ceremóniák során a kutyák szőrébe törölték kezüket a vendégek.
Kutyást sehol sem láttam, viszont a tálat tartó szolga szemével a lecsüngő, hófehér abroszra intett.
A vacsora további részében is elsőként kellett megküzdenem a feladatokkal.
Felnőtt életemben első alkalommal szedtem, és ettem evőeszköz nélkül…
A díszes, de számunkra érthetetlen finn nyelvű étlapon sorakozó ételek többsége felismerhető volt számunkra, hanem az egyik hús színe, formája semmilyen – általam ismert állatra – sem hasonlított.
Férjem sem ismerte fel, ezért lengyel és spanyol asztalszomszédaimhoz fordultam segítségért.
Ők sem tudták mit tálaltak elénk, így hát egyre többen „nem ettünk”.
Látva bénázásunkat, végül a széles asztal túloldaláról érkezett a segítség, a holland vasút egyik küldöttének személyében.
- Rénszarvas! – mutatta nemzetközi nyelven a fejéket.
… Hát persze, hogy nem ettem a Mikulás „lovából”!
Sági Erzsébet
Illusztráció: Szőkeségem bizonyítására családi albumunkból.
Égiháború
Mérges legyek csípnek, marnak,
vihar előtt majd felfalnak.
Utam szélén tehénlepény,
dongó fulladt bele, szegény.
Eső szele meglegyintett,
hulló jéggel beterített
földet, autót, utat, várost,
virágos rét mocskos, sáros.
Kéményt döntött, fákat tekert!
Néhány perc, hogy védekezzek?
Nyári zápor tovarohan,
tócsa tükrén béka tottyan.
Hajam vizes, ernyőm szakadt,
Randevúmból ennyi maradt.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Altató (gyermekvers)
Aludj kicsim, álmodj szépet,
öreg anyád vigyáz téged.
Viharos szél, esőcseppek
nem érhetik csöppnyi tested.
Erős karom sosem fárad,
hol én vagyok, az a házad.
Sági Erzsébet
Free fotó a netről
Kavicsok
Csak apró kő, mi
egyre kisebb, míg lassan
porrá hullik szét.
... Ám, a porszemek
őrzik a hajdani hegy
szép ígéretét.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Fej, vagy írás?
Röppen az érme,
ígér éltet, vagy halált.
… Nem Te pörgeted…
A dolgoknak mindig két oldala van. „Fej”, VAGY „írás”. A szerencsésebbeknek pedig, „fej” ÉS „írás”!
Hogy mi melyikkel találkozunk, az függ a szerencsétől, de függ attól is, hogy melyikhez van szemünk, melyik oldalát szeretnénk meglátni.
Vegyük azt a mindennapos, sokakkal előforduló esetet, hogy a nyugdíjas állásnak hitt munka, egyik napról a másikra megszűnik.
A „fej” azt üzeni, hogy: - Igen, ez itt a vég!
Az „írás” pedig azt, hogy: - Ne omolj össze, mert amikor az Úr becsukja előtted az egyik ajtót, biztos lehetsz benne, hogy egy másikat mindig kinyit számodra. Bár, itt is elhelyeztek „gondos” kezek egy buktatót… Elkeseredettségünk olyan vakságot okozhat, amely megakadályozza, hogy észrevegyük ezt az új ajtót.
Számomra a „fej” egyúttal a rációt, az okos, vagy olykor okoskodó embert is jelenti. Az embert, aki hitetlen Tamásként meg kell, hogy érintse a sebeket, melyeket a Megváltó érte is vállalt, pedig – ha lenne elég bizalma -, akár el is hihetné.
De, a „fej” jelenti számomra a tapasztalásokon, a kiszámítható és megfejthető történéseken alapuló életszemléletet, és a javak előállításához, megszerzéséhez szükséges napszakot, a nappalt is. Azt az időt, amikor minden fekete és fehér. Vagy, vagy!
Míg, az „írás” maga a csoda! Az álmok, a lehetőségek határtalan birodalma. Az éjszakáé, amikor minden lehetséges. Az éjszakáé, amikor a külvilág elcsendesedik, hogy felerősödhessenek a belső hangok, az igaziak!
Az érme két oldala…
Egy hatalmas erő – hívhatjuk ideológiai beállítottságunk szerint Istennek, Sorsnak, Karmának – feldobja, majd engedi pörögni, hogy lepottyanva eldönthesse a jövőt.
A jövőmet, és az Ön jövőjét, kedves Olvasóm!
De ne feledje sohasem, hogy a végső igen, a döntés elfogadása, vagy elutasítása, az mindig rajtunk, halandókon múlik.
És végül, már csak egy apró feladatunk maradt, megtudni, halálpontosan tudni, hogy melyik oldal a „fej” és melyik, az „írás”…
Sági Erzsébet
Illusztráció: Fej Tóth Zsuzska képe (felhasználva az alkotó engedélyével)
„Tégy engem békéd eszközévé!” (Assisi Szent Ferenc)
„Tégy engem békéd eszközévé! Hol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek.
Hol neheztelés, békességet, hol széthúzás, egységedet.” (Assisi Szent Ferenc)
Még nem akartam erről írni. Még növekednie kellene, érni és elkészülni bennem mindannak, amiről – származásom kapcsán – egyszer, még mielőtt elmegyek, szólnom kell.
Persze, nem ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy rosszul ítéltem meg az időt.
Békétlen világunkban a békét hirdetni, nem csupán gyönyörűségesen felelősségteljes feladat, de lehetőség is arra, hogy belénk kössenek, lejárassanak és kinevessenek mindazok, akiknek unalmas és divatját múlt dolog a béke.
Mégis, érzem, tudom, hogy erre a feladatra születtem le, pont most és pont ide, ahol élek.
Ide, az Európai Unióba, kelet és nyugat választóvonalára települt szépséges országunkba, egy lengyel-sváb vegyes házasságból született, helyét és dolgát egész életén át tétován kereső, hűséges magyarnak.
Apai ágon, hannoveri német iparos család leszármazottja vagyok, akiket 1785-ben II. József császár telepített be Magyarországra, hogy aztán egy másik hatalom, 1946-ban, csak azért, mert német nemzetiségűnek vallották magukat nagyszüleim, vagyonuktól fosztva visszatoloncoljanak Németországba. Nagyapámat sohasem ismerhettem meg. Halála után nagyanyámat a gyermekei hazahozatták, de nem sokáig élvezhette szeretetüket, hamarosan követte férjét a halálba is.
Édesapám és testvérei 1949-ben, a szovjet fogságból hazaérve az állomáson értesültek arról, hogy nincs hová haza menniük, mert házukban már új lakó, a felvidékről idetelepített család lakik. Rokonok, ismerősök kegyelemkenyérén kezdték meg a fogság utáni életet. Kifosztottságuk, árvaságuk egész életükön át elkísérte Őket.
Anyai ágon lengyel származású vagyok. Lengyelül beszélek álmomban – ébren csak néhány szót tudok -, lengyelnek néznek külföldön, és annak néznek Lengyelországban is.
Lengyelségemnek köszönhetem a külsőm mellett azt a képességet, hogy fenntartás, gyanakvás és ellenőrzés nélküli bizalommal, hittel tárom szívem és karom ölelésre a világ felé. Észreveszem és gyógyítom a lélek sebeit, adakozom lehetőségeimhez mérten ahol csak tudok. Adom az időmet, erőmet, figyelmemet. Etetem a madarakat és a hajléktalanokat. Nem taszít a másság, nem egy barátomról ismeretségünk elejétől fogva tudom, hogy meleg, de vallom, hogy az ember értékét nem a szexuális irányultsága adja, mert az magánügy. Engem az ember érdekel, a másokért tenni kész EMBER.
A vallási, származásbeli különbözőségeket, mint adottságokat elfogadom, próbálom megérteni és áthidalni ezeket.
Minden kapcsolatomban a közöset keresem és nem azt, ami elválaszt.
Hiszem, hogy ha tárgyként kellene léteznem, híd lennék, ami összeköt és áthidal.
Lengyel őseim valaha hatalmas vagyonnal, hatalommal és adakozó nagylelkűséggel áldott főnemesek voltak. Királyok kegyeltjei, hetmanok és földesurak. Sokuknak megadatott a „jól” írás képessége is, de legszebben, Jan Potocki – a Kaland a Sierra Morénában című világhírű regény szerzőjének - csillaga ragyogott.
Néhány éve elmentünk Lancutba, őseim utolsó lakhelyére. Ma múzeum a kastélyuk. A falon lógó festményekről, saját arcom, fiam vonásai és ma élő rokonaim hasonmásainak képe nézett érdeklődve ránk. Erős, máig tartó géneket örököltünk tőlük.
Ha tudnák, hogy 1945 januárjában, szépen csengő lengyel neve ellenére is vagonba tuszkolták, „málenkíj robotra” kényszerítették és évekre megfosztották szabadságától édesanyámat és testvéreit.
De nem kesergek. Békítem a múltat és a jelent, a bennem élő németet és lengyelt.
Feledem a háborút és őrzöm a békét.
Halott anyám sírjáról homokot vittem a lancuti kastélyparkba.., onnan pedig anyám sírjára, így teljesítve a családegyesítés formai kritériumait.
A lelkemben rend és béke van. Megfér benne mindaz, amiről fentebb meséltem. Családomban soha nem veszett össze ennek a két kultúrának az ápolása miatt lengyel és német. A mi konyhánkban helye volt és helye van ma is, mindkét nemzet ételeinek. Ünnepeiket, szokásaikat, dalaikat és táncaikat egyforma szeretettel őrizték szüleim. Tőlük tanultam meg, mit jelent a valóságban a tolerancia, hogyan kell és hogyan lehet, más hitét, szokásait, kultúráját, elveit és származását elfogadni.
Én ezzel az írással és szívemben békével köszöntöm mindazokat, akik megtiszteltek látogatásukkal, és elolvasták ezt a nagyon személyes írást, melyet 2004-ben, Uniós csatlakozásunk örömére vetettem papírra.
Sági Erzsébet
Illusztráció: a fénykép rólam készült, egy éves koromban
Szeretettel köszöntök minden édesanyát!
... Az enyémet már nem ölelhetem... Ez a versem érte szól.
Anyák napi kesergő
Bokáig levélben
bandukolok haza.
Aranyló napfénnyel
üzensz nekem Mama…
Harmattal sírsz reggel,
felszárítod nappal,
betakarsz majd este
fénylő csillagokkal.
Minden nappal egyre
közelebb kerülünk…
Ha fonalam elfogy,
újra együtt leszünk.
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
