Az élet szép
Kint szeptemberi bágyadt napsütés, néhány krákogó varjú déli dala, és haldokló levelek illata utolsó üzenetként arról, hogy az élet szép.
Bent jómagam, az álmosító meleget élvezve a monitor előtt üldögélek tétlenül, a bőség zavarával küzdve.
Míg kattintgatok, hívogató kedvesen tolakszik be egy bátortalan fénynyaláb a szobámba. Pontosan a szemembe süt, kacsint huncutul, majd kézen fog, és már visz is ki a szabadba.
De jól tette!
A házunk előtti téren levélszőnyeg hirdeti, hogy az itt lakók szépérzéke ugyan fejlett, de a csodálatos látvány nem tesz jót a levelek alatt rekedt fűszálaknak, és ha most nem kotorja össze a gazda, akkor tavasszal majd kínlódhat.
Felszereltem magam a szükséges eszközökkel, és nekiláttam a munkának. Lassan haladtam, de örömmel gereblyéztem, pakoltam, cipeltem, majd gyújtottam meg – mint valami búcsúztató szertartáson – a leveleket.
(* A történet néhány éves, és akkor még nem tiltotta rendelet a lombégetést!)
A tér másik sarkában az egyik szomszédom serénykedett, néha intettünk egymásnak, míg megpihentünk.
Béke, csend, fanyar füst, tipikus őszi idill...
A sarkon kis csapat tízéves-forma gyermek fordult be a térre. Az iskolából tartottak hazafelé csivitelve, mint a madarak. Jól esett rájuk nézni. Felismertem a vonásaikban szüleiket, akiket valaha a könyvtárhasználati órákon tanítottam.
Egyikük szája még maszatos volt az ebéd helyett befalt csokitól, melynek papírját – az orrom előtt – dobta el egy laza mozdulattal a láthatóan frissen összegereblyézett területen.
Mikor mellém értek, mintha ott sem lennék, ezt üvöltötte egyikük röhögve: - Tüzelnek a banyák!
Értették a többiek is, hogy mire gondolt, és köszönés helyett vele nevettek.
A kesernyés füst csípte a szememet, de nem töröltem meg. Nem akartam sebezhetőnek látszódni, pedig abban a pillanatban az voltam nagyon.
Egy addig komolyan hallgató fiú megállt a tüzet szemlélve, és hangosan, hogy értsem, - hogy féljek! - ennyit fűzött hozzá társa bántó szavaihoz: - Nitrogént kellene szerezni, és beledobni a tűzbe, hogy azt higgyék majd, hogy a két banya gyújtotta fel a falut!
A Nap tovább sütött az égen, a levelek is ontották hattyúdaluk semmivel össze nem keverhető illatát, de mi ketten – a banyák... - szomorúan néztünk össze, majd folytattuk – most már örömtelenül – munkánkat, míg ránk esteledett.
Kedves Szülők, kedves Nevelők! Valamit nagyon elrontottunk, nem gondolják?
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
