Csillagposta

Ma oly közel vannak a csillagok… Jéghideg fényük vibrálva ragyog. Mozdulásuk kódolt üzenet, nekem szól. Értem, érzem.

Fontos titkot bízott a csillagokra a feladó.

Egy világról, ahová készülünk mi mind. Egy világról, ahol bennünket féltő, figyelő lelkek szeretnének, de nem tudnak segíteni.

Onnan jött, ahol a szó nem fegyver és nem is gyógyító erő, mert nincs ott hang, nincsenek testek, csak néma vágyak, és mindent látó kegyetlen, kínzó tehetetlenség.

Aki oda költözik, az, többé nem jöhet vissza.

De ezzel a tiltással nem szűnik meg a- hajdani - szívében kinyílt és a szívhalállal el nem múló, soha ki nem hunyó - szeretet.

Látja övéit.

Érzi kínjaikat, küzdelmeiket, de nem tehet semmit, mert a megváltás nem az Ő dolga.

… A megváltásért mindenki maga kell, hogy megdolgozzon.

Ők ott fent, a dermesztő hidegben és csak fényévekkel – vagy azokkal sem? – mérhető távolságon túl, csak drukkolhatnak nekünk. Imádkozhatnak boldogulásunkért, és sírhatnak, ha mégsem sikerül.

… Hogy már megint nem sikerül…

Mert életünk sok-sok küzdelemből, és kevéske eredményből áll.

És mégis, vagy pontosan ezért, de tíz körömmel ragaszkodunk hozzá.

Néha – mint ahogy ma éjszaka is - meglegyint ennek a – találóan! – „másvilág”-nak nevezett helynek a hidege.

Csillagpostán érkező, rejtélyes üzenet hozza-viszi az információkat.

De nem mindig tudom feltörni a kódot!

Ma talán arról szólt, hogy valakinek mennie kell.

És én nem tudom, kinek, nem tudom, mikor, és nem tudom, hogy mit tehetnék érte, hogy békével mehessen.

Csak annyit értettem meg, hogy postám van!

Onnan, ahonnan csak fontos dolgokban üzennek.

Az égi morzén pedig csak küldik, küldik fáradhatatlanul a jeleket.

Sági Erzsébet

Illusztráció: free fotó a netről