Félúton, hazafelé...

Utazom. Otthonról, haza.

Opálos köd rejti ma reggel a tájat, takarva tegnapot, mát.

Fent a Nap erőlködik, szeretne áthatolni rajta. Több-kevesebb sikerrel jár igyekezete.

Bámulok ki a vonat ablakán, szeretem ezt a rozsdásodó őszi látványt. Meleg színek, a Földanya színei ölelnek meg, töltenek fel és kísérnek utamon.

Egyre több fa áll díszétől megcsupaszítva, kopaszon. A bölcsebbje legyint:

- Csak téli álom, tavasszal majd újranő!

De az először kopaszodók csüggedt ágai mutatják gyászukat, és én érzem, hogy mennyire fáj a fáknak levelük hullása.

A vasúti töltés aljában szemétkupac hirdeti, ez a XXI. század!

Ásító közönnyel bámulja a vonatot egy farkát billegető szarka, majd unottan beletúr a szemétbe.

Hogy talál-e ételt, azt már sohasem fogom megtudni.

Vonatom robogva visz tarka házak közé, ahol ébredező tyúkok sietnek dolgukra. Esznek, isznak, kapirgálnak dalolva, hogy képesek legyenek beteljesíteni a törvényt…

- Kot-kot-kot-kot-kotkodács! Minden napra egy tojás!

… Aki nem teljesít, hamar fazékban végzi.

Eszembe jut utolsó tyúkunk, Kotkoda. Végelgyöngülésben halt meg egy őszi délelőttön. Behunyt szemmel gubbasztva várta a napsugarakat. Befelé figyelt, talán búcsúzott a világtól.

Vannak napok, amikor minden az elmúlásról szól.

És, vannak napok, amelyek az életről.

Halottak napja környékén megelevenednek, ünnepi díszbe öltöznek a temetők. A sírokon hófehér krizantémok labdája bólogat elégedetten, várva a legszebb estét, ami egy krizantémnak megadathat, a fényben úszó, emberekkel teli temetőben, az emlékezés estéjét.

A veszteség mindig fáj, de ilyenkor egy kicsit jobban.

Felidézzük elhunyt szeretteinkkel kapcsolatos emlékeinket, előszedjük ránk hagyott tárgyaikat, fényképeket, videót nézünk, beszélünk róluk.

Járjuk a temetőket, rendbe tesszük, feldíszítjük a sírokat.

Régen látott rokonok, ismerősök találnak egymásra, és az emlékezés csendje feloldódik bennünk.

Már nem a halál, az elmúlás körül jár a gondolatunk.

Az első „Hogy vagy?” kérdést követi a többi, és megtudjuk, hogy ki, hol él, hány gyerekkel, unokával szaporodott a család.

Gyertyáinkkal felkeressük mindazokat, akiket életükben is látogattunk.

Élet és szeretet költözik néhány napra a sírok közé. A gyertya lobogó lángja meleget és fényt lop a szemekbe. Együtt emlékezve, elviselhetőbb a hiány is.

A hiány...

Megfogadjuk egymásnak, és magunknak, hogy a jövőben majd többet, és rendszeresebben törődünk a még élőkkel, de tudat alatt már akkor tudjuk, hogy a hétköznapok taposómalma majd feledteti velünk ezeket az ígéreteket, és csak egy-egy újabb temetésen találkozva emlékezünk szégyenkezve be nem tartott ígéretünkre.

Elkalandoztam. Kipillantva az ablakon, nagyot dobban a szívem. A mellettem futó táj, a halastó partján bóbiskoló pecások, az Aranyhegy dombjai közül nyújtózó karcsú templomtorony jelzi, hazaértem.

Haza, ahol születtem.
Haza, ahol élni szeretek.
Haza, ahol az enyéim nyugszanak.
Haza, ahol majd egyszer értem szól a harang.

Mert a haza az a porszem is, amit a szemünkbe fúj a szél, haza az, ahová mindenhonnan visszavágyik az ember. Haza az, ahová emlékek kötnek, és ahol majd pihenni szeretnénk.

Vonatom a jól ismert állomásra fut be, összekapom a holmimat, és lehuppanok a peronra. Olykor eljátszom a gondolattal, hogy egyszer majd lesegít valaki, de ez a csoda még várat magára.

Sági Erzsébet

Illusztráció: Faluház Ceglédbercelen (A kép Ceglédbercel honlapján található)