Utcán nem ismerkedem! (1. rész)

Hát ott nem is, vagy ha igen, akkor sohasem ok nélkül.

Na de vonaton? Rendszeres utazók esetében, ez elkerülhetetlen. A bejárók – azaz, Pest vonzáskörzetéből naponta ingázók – többnyire minden nap ugyan azzal a vonattal mennek, és ugyan oda szállnak fel. Előbb-utóbb arcról megismerik egymást, később már köszönnek is, és gyakran az a vége, hogy összeülnek.

Egy álmos reggelen, a szűkre szabott ülésen egymáshoz szorulva utastársammal zötykölődtem a főváros felé.

Az unalmasnak ígérkező utazás azonban váratlan ajándékot tartogatott számomra. A kocsi végében felbukkanó, arcról már ismert jóképű fiatalember, kihagyva a középső lépcsőt, amikor a szokásnak megfelelően néhányszor csak köszönget egymásnak két idegen, hatalmas mosollyal és kézlengetéssel jelzi, örül nekem, és majd, ha oszlik a tömeg, oda fog jönni hozzám. Amíg ezt megteheti, addig is csókoltat. Mindezeknek nyomatékául, még cuppantott is egy kicsit a levegőbe.

Bár nem értettem a váratlan közeledést, bevallom, legyezgette a hiúságomat, ez a nem várt siker. Azt azonban elhatároztam, hogy ha odajön, távolságtartó leszek, nehogy félreértse barátságos viselkedésemet.

Minden esetre én is visszaintettem, jelezve, jöjjön csak, ha ritkul a nép.

Ritkult. Persze, addig néhány kérdést és választ elmutogattunk egymásnak.

Majd elérkezett a pillanat, amikor széles mosollyal arcán, elindult felém.

Odaérve udvariasan ezt kérdezte: - Bocsásson meg, szabad?

Döbbenetem felháborodásba billent át, amikor kérdésével egy időben belépett a lábam közé, majd lehajolt, ajkán a beígért csókkal.

Na ezt aztán már nem tűrhetem! – suhant át az agyamon.

Ám, Ő csak hajolt, egészen addig, amíg el nem érte az ablak mellett ülő „padtársam” arcát.

Sági Erzsébet