Akar nagy kebleket?

Fagyos januári reggel indultunk útnak nővéremmel a Trabantomon. Ismertem az utat, ismertem minden kanyart és bukkanót. Tudtam, hogy hogyan kell vezetni csúszós úton, hiszen naponta használtam a kocsit. Szerencsésen megérkeztünk a célba, és dolgunk végeztével indultunk is haza.

Nem siettem, mert közben a reggeli köd lejjebb ereszkedett, beleharapott az aszfaltba, függönyt terítve az autósok elé.

Nem vagyok babonás, nem félek a számoktól. Sőt, a 13-as már többször is szerencsésnek bizonyult. De ezen a délelőttön megmakacsolta magát, és tiszteletet követelve hívta fel magára a figyelmet. Egy kilométerkövön megpillantottam a számot, majd hirtelen - egy nem túl nagy kanyarban – a kocsi irányíthatatlanná válva csúszni kezdett az árok felé.

Tudom, hogy ilyenkor bármit lehet tenni, de fékezni tilos. Én mégis a fékre léptem, mert világosan láttam azt a nem régen odahelyezett útszéli keresztet, ami felé csúsztunk. Ha más már meghalt ott, akkor ránk is az vár, suhant át az agyamon.

Közben nővérem felsikoltott:

- Csúszunk!

- Nem. – nyugtattam meg. – Borulunk…- majd beletapostam pöckölgetve a pedált, a fékbe. A kocsi irányt változtatott, és elindult a másik árok felé.

Itt hiányzik néhány emlékkép. Arra eszméltem, hogy fogom a kormányt, úgy, ahogy hajdan az oktatóm tanította, vagyis 10 óra 10 percnél. Markoltam a foghatót, és hallottam, hogy jár a motor.

- Felrobbanhat! – jutott eszembe, és leállítottam.

Nem voltunk bekötve, de a kormányt markolva helyemen maradtam borulás közben is. Igaz, a fejemet úgy bevertem, hogy elvesztettem kis időre az eszméletemet, de azt gondoltam, nagyobb bajom nem történt.

Vagy mégis? A nővérem eltűnt!

Mindaddig mellettem ült, amíg magamnál voltam, de akkor, ott, nem találtam.

A kocsi teteje, ajtói kiestek, hirtelen olyan sportkocsis külseje lett.

- Úristen, kiesett! – futott át rajtam a gondolat.

Majd meghallottam a hátam mögül az ismerős hangot. Jajgatott, de élt.

Kiszálltam és Őt is kihúztam a roncsból. Örültünk egymásnak, és a közelgő fiataloknak, akik látták, hogy mi történt, és segíteni jöttek.

Tőlük tudom, hogy a kocsi nem csupán felborult, de egy kecses szaltóval bucskázva, az addigi menetiránnyal ellentétes irányba került. Elmondták, hogy Ők nem remélték, hogy élő embereket találnak a roncsban. A vásárolt árú szanaszét hevert. A fiúk összeszedték, és felajánlották, hogy hazavisznek bennünket.

- Inkább segítsenek kitolni az árokból a kocsit! - kértem.

Azt hitték, az agyrázkódástól beszélek félre, de annyira erősködtem, hogy én állítottam le és menni fog, hogy megtették.

A köd tükörjéggé fagyott a már előtte is jeges útra, ezért csúsztunk ki a kanyarban. Erre a csúszós útra tolták ki a kocsimat segítőink, majd ültettek be bennünket az ajtó nélküli Trabantba.

Szerencsésen hazaértünk, de addigra már nővérem nyaka nagyon fájt, nekem pedig egy focilabdányi púp nőtt a vállgödrömbe.

Sógorom vitt el bennünket a baleseti kórházba, ahol már sok-sok hasonló beteg várt a sorára. Az esti híradóból tudtuk meg, hogy fekete-nap volt országszerte, és nem mindenki úszta meg élve.

Minden doki dolgozott. Én egy fiatal, kedves orvoshoz kerültem. Mivel fegyelmezett, sőt, életben maradásunk feletti örömömből adódóan, kimondottan jó kedvű voltam, kedveskedni próbált.

- Akar nagy kebleket? – érdeklődött.

- Mindig is olyanokat szertettem volna! – vallottam be.

- Rendben! – mosolygott rám, és a gipszet nem sajnálva, hatalmas kebelcsodát kent fel a - nyaktól derékig érő, bal karomat is belül rögzítő - páncélingre.

Bal kezemből csak a csukló látszott ki, a jobb karom viszont szabadon maradt.

Mint valami tógát, tekerték rám a kölcsönlepedőt, hogy ne fázzak meg a kocsiig érve. Hatalmas kebleim láttán, a várakozók arca felderült, én pedig büszkén viseltem új ékességemet, igaz nem láttam tőle, hogy hová lépek, de ez cseppet sem zavart.

Otthon kaptam egy nagy inget, és ebben még mulatságosabban festettem.

A látogatóba érkezők, részvét helyett, el nem titkolható harsány nevetéssel kívántak jobbulást, és kacagva sajnálkoztak totálkáros autómon.

Meglehetősen vidám időszak következett. Egyre jobban lettem, de a gipsz kemény és hideg volt. Találékony édesanyám különböző apró, meleg törülközőket dugdosott be fakanállal a réseken, hogy ne vacogjak egész nap.

A felállást is hamar megtanultam. Fekvésből csak úgy lehetett felkelni, hogy egy darabig himbáltam magam, majd amikor elértem azt a pontot, hogy megtehettem, levetődtem az ágyról. Szerencsére valaki mindig őrzött és elkapott.

Hogy hasznossá tegyem ezt a kényszerpihenőt, elhatároztam, megtanulok, kötni. Jobb kezem szabadon volt, a bal csuklóm pedig a jobb oldalamon volt kivezetve, így oldalt zajlott maga a művelet.

Úgy megtanultam a kötést, hogy ha most kedvem támad, és előveszem, három percen belül, az akkori pózban találom magamat, hatalmas derültséget keltve ezzel a furcsa oldaltartással.

Végre elérkezett a gipsz levételének várva várt ideje. Nem a kedves fiatal doki, hanem a mogorva, öreg főorvos fogadott. Büszke melleimre meredve rám ordított:

- Hogy néz ki!

- Jól. – közöltem illedelmesen.

A főorvos lehordta a személyzetet, hogy miért csináltak hülyét a betegből, majd nekilátott a gipszmellény levágásának. Az első nyisszantásnál megakadt az olló. Erőlködött, majd feladta. Amikor ügyes nővérkezek kihúzták a gipsz alól az akadályt, - édesanyám rongyocskáit -, már üvöltött:

- Mi ez????

- Fáztam. – vallottam meg.

A nővérek sírtak a nevetéstől, a főorvos ott hagyott, és elvágtázott, a segédorvos pedig, megszabadított a maradék gipsztől, és elengedtek.

Nem mentem vissza ellenőrzésre ebbe a kórházba.

Egy másik kórház sebészetén ellenőrizték a csontosodást, majd közölték velem, hogy el kell törni újra, mert ez a nagy gipsz többet ártott, mint használt. Egymásra csúszva forrt össze a kulcscsontom, ezáltal a bal oldalamon a vállam 3 centivel rövidebb lett.

Azóta is ilyen vállal élek.

A történet tanulsága?

Több is van.

Ha csúszol, a féket felejtsd el, hogy van!

Viselj akkora melleket, amekkorákat adott a Teremtő, és ne irritáld bizarr megjelenéseddel a beteget ki nem állható, öreg főorvost.

És becsüld meg az olyan fiatalokat, akik megállnak és segítenek, valamint, az olyan orvosokat, akik mindent megtesznek azért, hogy a halál közeléből visszatért, kellőképpen beijedt beteget felrázzák, megvidámítsák, ha másként nem megy, hát egy ajándék kebellel.

Sági Erzsébet

Illusztráció: free fotó a netről