A sármos olajbogyó ( Molnár Péterről egy kicsit másként)

Most kaptam a szomorú hírt, hogy a történet egyik szereplője, Csilli kutya már az égi vadászmezők verebeit hajtja...

Ezzel a régi riporttal emlékezem rá.

Kedves Péter... Átérzem fájdalmadat...

Péter a kollégám. Kiváló újságíró, érző szívű ember és tagadhatatlanul sármos férfiú.

Első, személyes találkozásunk alkalmával kellett önmagát leírnia, hogy az ORFK üvegpalotájának tövében várakozó sokaságból kiválaszthassam. Innen az olajbogyó-kép. Talpig zöldben igyekezett észrevétlenné válni, nem sok sikerrel.

Akkor, egy közös barátunk, pályatársunk, Pethes Mari könyvbemutatójára sereglettünk össze az egyébként cseppet sem vonzó, bár külsejét tekintve impozáns épület színháztermében.

A bemutató – mint Mari minden rendezvénye – kiválóan sikerült, mi pedig a közös élmény hatására, valamint egy Pest megyei kicsi községhez való azonos és gyógyíthatatlan kötődésünk okán, barátokká, fegyvertársakká lettünk. Igen, csak így, 3 perc alatt. Mert az igazi barátságok vagy kitörnek azonnal, vagy kár erőltetni.

Bevallom, engem motivált az is, hogy Péterről hamar kiderült, szívvel-lélekkel kutyás, mint én.

Ha jól meggondolom, nincs is a baráti körömben, aki ne az lenne…

Péter, a maga két méterével, tekintélyt parancsoló jelenség. Nehéz elképzelni Őt, amint reggelente a madzagvégén lóg, és kutyája rapszodikus tempóját és útvonalát követve lohol fától fáig, türelmesen várva, míg az eb szagmintát vesz és hagy a kiválasztottakon.

Eddig jutottam gondolatban, miközben riportalanyomra vártam, aki pont ekkor bukkant elő a sarok takarásából. Minden elképzelést felülmúlt a látvány. Jött, jöttek felém, és láttam lépéseik üteméből, hogy ez a szerelem olyan nagy, amilyen csak ritkán adatik meg az ember életében.

Láthatóan a kislány irányított mindent. A lépések ütemét, az összesimulós megállásokat. Engem is Ő vett észre előbb. Szemében a barátság mosolya mellett egy nagy adagnyi féltő kíváncsiság is csillogott. Tudott rólam, tudta, mit akarok, azt is, hogy „csak” kolléga vagyok… De, azt is tudta, hogy nem árt résen lenni. Mindig, mindenhol és mindenkivel szemben ki kell nyilvánítani, hogy ez az ember, az Ő embere.

Közben Péter is észrevett. Bemutatott bennünket egymásnak. Kezem parola nélkül maradt, mert Csilli úgy gondolta, még korai a dolog. Éreztem, hogy ha meg szeretném írni ezt a kis színest, akkor először a hölgy kegyeiért kell megdolgoznom.

Természetesen készültem! Zsebemből előhalásztam egy formás csontot, a tegnapi vacsora maradékát. Zavartan nyújtottam felé, nem tudva, sértő-e az ajándékom. Az volt… Megvetően nézett rám, de amikor látta elkeseredésemet, és zsebem felé induló kezemet, megenyhült és mégis elfogadta. Mi több, intett szemével, hogy kérdezhetem. Mármint Őt.

- Kedves Csilli. Köszönöm a lehetőséget, hogy megismerhettelek. Valójában Péterrel kellene beszélgetnem, de ha Te is jónak látod, akkor mi ketten, lányok elintézzük ezt a villáminterjút. Hm?

- Ne tegezzen! Amúgy rendben. Én sokkal hamarabb letudom a dolgot, mint ez a mamlasz! – intett Péter felé széles mosollyal.

- Hé lányok, - szólt Péter – és akkor velem mi lesz?

- Te drágám? Ülsz! Vársz! És, hallgatsz! Ön pedig kérdezzen hölgyem!

Nem tudtam, szabad-e nyíltan kertelés nélkül belecsapnom a közepébe, de látva egyre türelmetlenebb toporgását, megkérdeztem:

- Az olvasókat és persze engem is nagyon érdekel, hogy igaz-e a hír, miszerint Ti, bocsánat, Önök együtt élnek. Így van?

- Hááááát, papírunk nincs erről, de igen, Péter nálam lakik. Úgyhogy, üzenem az olvasóinak Hölgyem, hogy le lehet szállni Róla!

- Csilli kedves, meddig tarthat egy ilyen nagy szerelem?

- Halálig…, mármint Péter haláláig! – itt némi aggodalommal nézett a madzag végén lógó, láthatóan egészséges gavallérjára, és megelégelve a hosszúra nyúlt beszélgetést, rántott egyet a madzagon, jelezve, hogy indulás.

Miközben távolodó alakjukat néztem, ahogy ez a csinos terwueren lány vezeti az ő Rómeóját, eszembe jutott az én otthon rám váró királyom, Burkus, aki minden bizonnyal még ennyi időre sem állt volna le a konkurenciával csevegni.