Egy mosolygós szőke a konyhából

Félre húzta a lábasokat, letette a kötényét – sohasem hordok! – megmosta a kezét, és a számítógéphez ült. Bekapcsolta, és már el is felejtette, hogy a könyvtárat – örök szerelmét – kiszervezte alóla egy kegyetlen főnöki döntés, hogy élete azon szakaszászában, amiben jelenleg leledzik, már kevesebb van előtte, mint mögötte, sőt, még azt is elfelejtette, hogy a lapon, ahol barátokra, társakra lelt, vannak ellendrukkerek is.

A „mosolygós szőkének” volt egy rögeszméje… Nevesül az, hogy nem azért születtünk pont most és pont ide, hogy vakon és süketen, más bajával nem törődve „éljünk a mának”…

Nem. Ő azt képzelte, hogy megállhat egy síró ember mellett, és, ha mást nem tehet érte, legalább zsebkendőt ad…

… És amikor az egyik ember a - zsebkendőt nyújtó - kezet megragadta, és mesélt…, akkor döntött úgy a „mosolygós szőke”, hogy tudatosan keresve a rászorulókat, rendszeresen segíteni fog másokon.

Némi magyarázat szükségeltetik e furcsa névhez. ”Mosolygós szőke a konyhából”, mindaddig - a gyermekétől, mint őt legjobban ismerőtől kapott - Lótuszvirág nevet viselte, amíg az egyik irodalmi portál önjelölt nagyura át nem keresztelte, megtoldva azzal a jó tanáccsal, hogy alkotás helyett, menjen inkább árcédulát írni a TESCO-ba.

Lótusz, ekkor megingott. Ha ennyire rossz, amit csinálok, akkor abbahagyom, határozta el, és lázasan elkezdte törölni az írásait.

Vagyis törölte volna, de jött a jel, hogy nem teheti!

Egész életében a fontos döntések előtt jelek követelték, hogy kövesse őket, és soha nem bánta meg, ha ezt tette.

A mostani jel csak abból állt, hogy mikor törölni kezdte az írásait, elszállt a net. Mivel ez olykor előfordul, úgy gondolta, újraindítva a gépet, befejezi, amit elkezdett.

De a jel csak jött, nem lehetett nem érteni. A harmadik leállás után beletörődve a megváltoztathatatlanba, úgy döntött, marad, és teszi a dolgát, segít.

De kin kellene segíteni? A válasz gyorsan érkezett.

Az angyalkommandóban, a közös munka során baráttá lett Czimmermann Márta hívta fel Lótuszt, hogy nem tudja megszervezni klubtagjainak karácsony előtt szokássá vált ünnepi délutánját, mert beteg lett, kórházba kell feküdnie. Kérnie sem kellett a segítséget, tudta, jókor mondta el jó helyen a gondját.

Lótusz társakat hívott és talált. Régieket és sohasem látott újakat. A műsor, amit összeállítottak, olyanra sikerült, amilyenre álmodták, könnyes-nevetős perceket szerezve vendéglátóiknak, a Palota SM Alapítvány tolószékes tagjainak.

Azok a társaik, akik a távolság miatt nem tudták vállalni a Pestre utazást, verset, és prózát küldtek, - sőt, Fitó Ica almát is, Kassa Csilla pedig saját könyveit csomagolta be és adta fel -, hogy örömet adhassanak ismeretlen embereknek.

A rendezvény hírére megmozdult a környezetük is.

Volt,, akinek a férje jelentős összeget utalt át az alapítvány számlájára, volt aki felbuzdulva Fitó Ica ötletén, saját terméséből szállított egy hatalmas adag almát az elnök asszony, Czimmermann Márta lakására, és volt olyan társuk, Gógucz Nóra a festő, aki a rendezvényen kiállított, majd eladott képeinek árát adta át alapítványi célokra. Lénárt Anna szülei szép, színes blúzokat küldtek lányukkal ajándékba, mindnek akadt gazdája.

Gál Istvánné közreműködésével a Phoenix Pharma Zrt. 250.000,- forintnyi adományának kiosztását már el is kezdték, az SM betegséggel járó kellemetlen tünetek enyhítésére.

A szerényen bebútorozott tanácsterem szorgos kezeknek köszönhetően ünnepi díszbe öltözve várta az érkezőket, akik ámulva örültek, hogy mindez értük történik.

Az egyik falat Gógucz Nóra álomszép képei díszítették.

Az asztalok megteltek a fellépők ajándékaival. A saját sütésű pogácsák, sütemények mellett gyümölcs és ital is került az asztalokra.

A műsor címe, - „Ünnep készül” – többszörösen is aktuális volt. Ünnep volt a fellépőknek, hogy advent idején, a befelé fordulás, a karácsonyvárás szépséges békéjét megoszthatták az őket várókkal…

És ünnep volt, hogy végre találkozhattak egymással azok, akik évek óta olvasgatják, dicsérik, és kritizálják egymás alkotásait, mindezt a virtuális arctalanság mindent takaró jóvoltából.

A legtöbben korábban érkeztek, hogy segíthessenek, és azért is, hogy ismerkedhessenek egymással. Egymást sosem látott emberek – férfiak és nők – ölelték meg egymást ujjongva és örömmel. A terem megtelt szeretettel…

A műsor arról szólt, amiről az élet. Örömökről, ünnepekről, gondról és bajról, olykor halálról , a társakról, akik nélkül lehetetlen lenne élni.

A hálás közönség hol könnyezve, hol nevetve hallgatta a kis csapat alkotásait. Vastapssal köszönve meg a lelkes fellépők igyekezetét, és kérve, hogy jöjjenek el újra.

Szívből köszönöm a hívásomat meghallóknak, hogy csatlakoztak, hogy velem tartottak.

Budapest, 2009. Adventjén.

Sági Erzsébet

Illusztráció: a rendezvényen készült fotókon Gógucz Nóra csodálatos képei, és közreműködő társaim láthatók.