Igaz mese

Egy alföldi kis faluban, az augusztus 20-i ünnepség alkalmából rendezett bálon találkoztak először. 1968-at írtunk.

A lány szőke volt, ábrándos, felhőkék szemű. Törékeny szépsége azonnal megigézte a fiút. Rengeteg barátja volt, de udvarlója még soha. 17 évének minden kíváncsi várakozása, reménye benne feszült, amikor készülődött erre a bálra. Jól táncolt, kedves és vidám természete vonzotta a lovagokat. A majomszigetből figyelő zöld szempárra a tömegen át is felfigyelt. A magas, serkenő bajszos idegen fiú feltűnő ékessége volt az a zöld ragyogás, ami kiemelte őt, a lányt figyelők sorából. Tudta, eljött érte a királyfi, akire mindig is várt.

Amikor a fiú lekérte táncosától, majd bemutatkozás után átkarolta, érezte azt a villámcsapáshoz hasonlatos csodát, amit a pöttyös könyvekben „szerelem első látásra” – érzésnek hívtak. A kor szokása szerint körben üldögélő anyukák között ott volt az édesanyja is. Óvó szeme azonnal meglátta a veszélyt, a szépszemű idegent, akit senki sem ismert, és, aki láthatólag egy csapásra elcsavarta kicsi lánya fejét.

A fiú, tisztában volt a szokásokkal, de tudta, rövid itt tartózkodása miatt gyorsan kell cselekednie, ha igaz, amit a szíve súg, hogy ez a lány nagyon és örökre kell neki. Amikor táncosa féltékenykedő barátai ismét lekérték tőle a lányt, határozott. Olyan dolgot tett, amit nem volt szokás akkoriban.  Táncra kérte a kedves mamát, aki meglepetésében, és mert nagyon szeretett táncolni, már pattant is, hogy a kiváló táncosnak bizonyuló fiú erős karjaiban szállva, igent bólintson a fiú kérésére.

Így történt, hát az első találkozás és az esti hazakísérés.

Egyidősek voltak, az utolsó középiskolai év, majd a remélt továbbtanulás újabb 5 éve várt rájuk. Egymástól messze, a találkozás reménye nélküli jövő előtt álltak, de szerelmes szívvel mindez legyőzhetőnek tűnt.

Hát, nem volt az…

Tanulás, gondtalan diákévek, a fiúnak külföldön, a lánynak itthon, házasság, gyerek, válás. Először a lány vált el, majd évtizedek múlva a fiú is.

Közös barátaik révén olykor hallottak egymásról, de tisztelve a másik életét, egyikük sem lépett.

Fentről aztán intézkedtek. A fiút súlyos betegség támadta meg. Műtét és bizonytalanság várt rá. Nagy volt a tét. Sikerül, vagy belehal.

Mindkettőjüket ez a kérdés foglalkoztatta.

És, akkor a lány felemelte a telefont. A madzag végén a kedves hang megtörten kongott. A fiú tudta, hogy a műtét túlélési esélye 50%-os. Nem akarta hitegetni, de megijeszteni sem a lányt. Kérte, hogy műtét után látogassa meg.

A lány felkészült a legrosszabbra, hiszen azért akart bemenni hozzá, hogy elmondja, ő hisz abban, hogy a lélek halhatatlan, hiszi, hogy ha innen elmegyünk, akkor az csak a testet érintő vég lesz. Persze, telefonon mindezt nem mondhatta el, hát várta a találkozást.

A műtét sikerült. A fiú felére fogyva, szétszabdalt testtel, de élt.

Első találkozásuk megrázó élménye kitörölhetetlen mindkettőjükből.

A lány nem mondta el útravalónak szánt szavait, reménykedett, hogy a fiú erős akarata és a jó Isten kegyelme, talpra állítja azt az embert, akit – dacára a közben eltelt 28 évnek – még mindig szeretett.

A fiú, szemében pislákoló reménnyel kérte, jöjjön máskor is. Ő pedig ment boldogan. Még ebben az évben „összebútoroztak”, fiaik barátokká, és ők négyen, egy boldog családdá válva, még ma is élnek, ha meg nem haltak…

Aki mindezt lejegyezte, az a lány, vagyis Sági Erzsébet, aki ezzel az írással mond köszönetet életben maradásáért és az együtt megélt évért a fiúnak, dr. Zsákai Tibornak, aki 40 év udvarlás után megkérte és kapta a kezemet.

2008. augusztusában esküdtünk. Tanúink a fiaink voltak.

Sági Erzsébet

Illusztráció: esküvői képünk 2008-ból, Baán Katalin fotóművész ajándéka.