Utcán nem ismerkedem! (2. rész)
A nő, már jócskán túl volt hamvas ifjúságának évein, bár, a ráncokon még innen.
De, amikor kisüt a Nap, és ragyogó a reggel, akkor mosolyáért, olykor köszönnek is neki.
Nyitott, empátiával áldott és vert ember lévén, azonnal megérzi, ha nézik.
Még akkor is, ha mindez – mint most is -, történetesen a háta mögött zajlik.
Nehéz lett volna nem érezni, mert az érdeklődő nem elégedett meg a szemlélődéssel.
A nő érezte, amint egy kéz nyúl tarkójához, megsimogatja szőke haját, majd kíváncsian az álla alá nyúlva, fejét maga felé fordítja, és kedvesen, kicsit hangosan, ráköszön.
Körülöttük, mindeddig csendben, rezignált arccal lötyögtek a villamos diktálta ütemre az utasok, de a gyorsan alakuló flört felkeltette néhányuk érdeklődést.
A nő, meglepett örömmel mélyedt el a kútmély, fekete szemek tükrében. Önkéntelenül sóhajtotta világgá első gondolatát:
- Jaj, de szép vagy…
Az a fekete ragyogás még csillogóbbá lett, és már jött is a gyors és jó hangos válasz:
- Te is nagyon szép vagy!
A villamos közönsége hirtelen felélénkült. Az arcokra mosoly, a szemekbe huncutság költözött. Érezték, hogy valami nagyon szépnek, emberinek voltak tanúi.
Valami megváltozott ott a villamoson.
A rideg, befelé forduló arcokra derű és figyelem költözött, a megállókba érve egymást előreengedték, és a leszállók köszöntek a mellettük állóknak.
A mosolyosztó asszony pedig azon kapta magát, hogy most nem Ő adja, hanem kapja az élni segítő, lelket szépítő mosolyokat.
Sági Erzsébet
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.