Az egyetlen lehetőség

Dó pontosan tudta, hogy mi vár rá és társaira.

Ha kiképzésük csúcspontja, a kilövés nem következik be, akkor sorsuk a biztos pusztulás és feledés lesz.

Amennyiben bekerül a szerencsések közé, és még időben kilövik?

Akkor sem biztos, hogy az út végén az annyira áhított élet várja.

Erő és kitartás, másokon átgázoló eszeveszett rohanás és sok-sok szerencse kell ahhoz, hogy tovább élhessen. És kell még valami! Apróság, de talán ezen múlhat küldetésének sikere. Igen, el kell nyernie egy ismeretlen, PeTe rokonszenvét. Ha ez nem valósul meg, akkor hiába történt minden.

Kiképzésük a vége felé közeledett. Kézzel fogható volt a feszültség a bázison.

Dó hitt önmagában, erejében és bízott a szerencsében is. Várt. Útra készen és eltökélten várt. Úgy, ahogy csak az tud várni, aki mindent arra az egy lapra tett fel. Úgy, ahogy a halálra ítélt várja a kegyelmet.

Mióta csak létezik, a feladatra készült. Szorgalmasan tanult. Megtett mindent, amire lehetősége volt a bázis zárt világában. Sokszor egymás agyára mentek, hiszen a hely, ahol el kellett férniük, nem hosszú ott tartózkodásra, hanem átmenti időszakra adott otthont Dónak és társainak. Miközben memorizálta a tennivalókat, figyelme egyetlen pillanatra sem lankadt. Tudta, hogy kiszámíthatatlan a kilövés ideje. Tervezni, ütemezni nem lehet. Sok külső hatástól függ, és neki ott kell lennie a kijárat közelében, hogy az elsők között startolhasson. Ha elég gyors lesz, talán Ő ér majd célba, és megmenekül a biztos haláltól.

Talán… Gyűlölte ezt a szót.

Nagyon szeretett volna kicsit beszélgetni valakivel, de nem lehetett. Nem oszthatta meg félelmeit, hogy ne derüljön ki, mennyire nem bízik saját győzelmében.

Nem is barátkozhatott, hiszen ebben a „játékban” csak egyetlen nyertes lehet! Na jó, néha több is. Ha barátkozik és talál magának egy olyan „igazit”, akkor nagy bajba kerülhet. Itt, a bázison csak versenytársak vannak. Egyszer valaki azt mesélte, hogy ott kint, annak, aki nyer, majd lehet barátja. Dó még álmodott is erről. A kinti világról, a kényelmes, boldog életről, ahol biztonság és barátok várnak rá.

És ekkor megszólaltak a szirénák! Remegett, dübörgött az egész bázis. Úgy, mint a vulkán remeg, mielőtt kitörni készül. Félelmetesen jó érzések kerítették hatalmukba Dót. Pont a legjobb helyen állt. A kijárat, a jövőbe, az életbe vezető kapu előtt. Gyorsan körbe pillantott, búcsúzott tömlöcétől, a pusztulás rémétől, társaitól, akik lemaradtak. Még szeretett volna Pe Tére gondolni, üzenni, hogy indul, kérni, hogy várja, fogadja be őt, de már nem volt idő…

Hatalmas erő repítette jövője felé!

Már nem látott, nem érzett semmit. Nem hallotta a bázison rekedtek sajnálkozó megjegyzéseit sem. Nem láthatta, hogy a parancsnok szomorú képpel húzta ki a nevét a lehetséges győztesek listájáról.

Nem tudhatta azt sem, hogy PeTének nem volt beleszólása a történésekbe, mert a kilövés csak egy álom következtében kialakult, vakriasztás volt. Ugrás a semmibe.

On Dó tanácstalanul pillantott körbe az annyira vágyott új világban. Nem fogta fel, korán indult és ezért veszített.

A csíkos varázsszőnyegnek hitt pizsamával együtt, a tátogó mosógép bendőjében landolt. Az utolsó hang, amit még hallott, a telefon csengője volt, és a pizsama gazdájának ígérete:

- Szia Drágám! Máris indulok hozzád!

Sági Erzsébet

Illusztráció: free fotó a netről