„Író pedig írónak Szemét ki ne ássa” Tovább gondolt bölcsességek, Arany János Alkalmi versének kapcsán.

Az netes irodalom berkeiben, különböző lapokban elbújni, meghúzódni – tartósan - nem lehet.

Itt mindenki ismeri egymást, ha új néven bukkan fel egy karakteres író, költő, akkor előbb-utóbb felismerik régi társai. Így aztán, a legtöbben, amikor lapot váltanak nem választanak más nick-nevet.

Megfordultam már néhány lapon, keresve a helyet, ahol az alkotók csak alkotnak, és békében, szeretetben, egymást elemezve, segítve léteznek.

Szerencsém volt, mert arra a néhányra, ahol a laphoz tartozók így működnek együtt, nekem sikerült rátalálnom.

De megfordultam - és el is hagytam gyorsan - azokat a lapokat, ahol az irigység, az egymás ellehetetlenítése, a csalás, lopás, átverés, a klikkesedés, a tolerancia hiánya, és a szeretetlenség volt az úr.

Azt hittem, mindez mai jelenség. Azt hittem, hogy rohanó világunk rontott meg bennünket, tett türelmetlenné, és szeretetlenné. Igen, ezt hittem, míg kezembe nem akadt kedvenc költőm, Arany János Alkalmi verse.

„Író pedig írónak
Szemét ki ne ássa, -
Ne is legyen az idén
Napfogyatkozása
Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,
S előfizetőben.

Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.”

Szóval már akkor is…

Már Ők is egymásnak feszültek. Szemet kapartak, babért téptek, és dobtak szemétre, ölték egymást, mert a koncon osztozni annak a néhány megmaradónak jobban megérte. Erkölcs, eszme, hírnév és előfizető… Ezek voltak az indítékok? Azért, mert ennek voltak híjával? Az „Adjon Isten, ami nincs” miatt kellett jó barátoknak, pályatársaknak odébb állni akkor? És most is?

Mit sem változott a világ ez ügyben. A költő költ, az író ír…, és a féltékenység, no meg az irigység dolgozik.

Remekművek vesznek el, zsenik futnak világgá, és az erősebb, a hangosabb röhög a markába. Övé a konc,  és a kétes dicsőség. Kedvére gúnyolódhat, szórakozhat elűzött társa rovására. Megteheti! Ő nyert. Ő volt a keményebb! Az cseppet sem izgatja, hogy mellesleg Ő volt, és maradt örök időkre a tehetségtelenebb is.

És, aki elmenekült? Választott egy másik lapot, felvett egy új nevet, vagy vállalta azt a viseltes régit, és írta - régi szépséges stílusában - az újabb remekműveket. Egészen addig, míg a sakálok hada – mert bizony Ők is ott vannak mindenütt - fel nem fedezte, hogy egyszer már „hulla” volt…

Történetem Arany János ihlette fikció. Aki hasonlóságot vél felfedezni a leírtak, és valamely konkrét lap történései között, az tudjon róla, hogy mindez, csak a véletlen műve lehet.

... Vagy mégsem?

Sági Erzsébet

Illusztráció: Arany János szobra a Nemzeti Múzeum előtt. Free fotó a netről.