"Idegen tollakkal csak ékeskedni lehet, repülni nem..." (Király Dezső)

A címben foglalt igazság csak ideig-óráig, és csak részben igaz.

… Viszont, igen szellemes!

Az idegen tollak használatának rossz szokása, különösen az írástudók körében harapódzott el széles körben.

Míg, a képzőművészetben inkább a hírességek nevét ellopva festenek képeket, és adják el neves mesternek tulajdonítva az alkotást, addig az irodalomban, fordítva történik mindez. Gondolatokat, és szövegrészeket átmásolva, majd sajátjukként publikálva követik el a plágium vétségét az önálló alkotásra képtelenek.

Persze, amilyen könnyű az Internet segítségével puskázni, és lopni másoktól, olyan hamar ki is derülhet ez a lopás, és a szégyenen túl, még a jogi számonkéréssel is számolnia kell az elkövetőnek.

És mégis, mindezek tudatában, szinte napi gyakorisággal próbálkoznak a sikerre, pénzre éhes fűzfapoéták.

Amilyen büszkeséget adó érzés lehet azt a bizonyos idegen tollat viselni, pontosan annyira szánalmassá is válik leleplezéskor a szerző.

- A kétes dicsőség, a pillanatnyi mámor, és a gyorsan múló siker vajon megéri-e?- kérdezem beszélgetőtársamat, a névtelenségéhez ragaszkodó gondolat-tolvajt.

- Amíg nem derül ki, addig jó! Sokan olvasnak, szeretnek, és leveleikkel megkeresnek. Szükség van rám, a gondolataimra!- heveskedik.

- Hiszen azok a gondolatok, nem is az Ön gondolatai!- vetem közbe.

- Már hogyne lennének azok! A kollektív tudatból hívtam le! Azonosultam velük, vagyis az enyéim!

Láthatóan elégedett frappáns válaszával, önmagával, ráadásul, mindezt el is hiszi.

Fontos ember. Olyan, aki a riport alatt sem kapcsolhatja ki a külvilágot, vagyis a telefonját, ami természetesen meg is csörren.

- Halló, mit akarsz? – rivall rá a madzag végén szorongóra.

- Beszéljen csak nyugodtan, mintha itt sem lennék.- sóhajtom lemondóan, de Ő nem is veszi észre beleegyezésemet.

- Mit kérdezett?- veti oda, hogy ne legyen improduktív a telefonálással töltött idő sem, de a válaszom már nem érdekli.

- Ne tarts fel ilyen semmiséggel, mert éppen interjút adok! – zárja rövidre a beszélgetést, majd köszönés nélkül leteszi a telefont.

- Nem érek rá, kérdezzen, ha kíváncsi!- folytatja az előbbi hangnemben, majd észrevéve a személycserét, megenyhülve mondja:

- Nélkülem nem megy a bolt.

- Nem zavarja, hogy naponta a fejére olvassák, hogy lopott anyagot publikál?

- Nem lopom el! Jót teszek a szerzővel, mert Őt a kutya sem olvasná, ha én nem adnék helyet a gondolatainak a könyvemben!- mondja a lehető legtermészetesebben.

Döbbenten kérdem: - Hát akkor miért nem írja oda forrásként a nevét?

- Megőrült? Ilyen papír és nyomdai árak mellett egyetlen szót sem írok le, ami felesleges! És kit érdekel az Ő neve? Az én könyvemet veszik meg, mégpedig miattam.

- Mit fog tenni, ha egy napon valaki feljelenti?

- Na, most nagyon megijedtem! Miért, mit kellene tennem? Majd pontosan ilyen ügyekkel fognak a bíróságon szórakozni! Kacagnom kell! Maga az APEH-től jött? Nincs hátralékom, fizetem rendesen az adót!

- Nem vagyok ellenőrt. Csak tudni szeretném, hogy mit üzen az Önt támadóknak?

- Mit? Hát csak annyit, hogy ne irigykedjenek, csinálják utánam, ha tudják! Nem szimatolgatni kell, hanem keményen dolgozni, ahogy én teszem. El tudja képzelni, hogy mennyi időbe telik, míg összekeresgélek egy új könyvre valót, és megszerkesztem az összevágott anyagot? Mert még véletlenül sem írják azonos betűtípussal a szövegeiket ezek a maflák! – dohogja rosszallóan, miközben kabátjába bújva már újból telefonál. Most Ő volt a hívó, és elmenőben még hallom, hogy beszámol találkozásunkról valakinek:

- Igen, végeztem! Szétszednek ezek az újságírók! Mindenkinek én kellek!

Pöffeszkedve, öntelt képpel vonul ki a kávéházból, felöklelve a tétován helyet keresőket.

Szánakozva nézem, mert én tudom, amit Ő nem, hogy „Idegen tollakkal csak ékeskedni lehet, repülni nem…”

Sági Erzsébet