Viski Ildikó alkotásai

Ma nem saját írást teszek fel, hanem egy barátnőm gyönyörű prózáját és versét.

Amit a szerzőről tudni kell, azt elmondják - helyettem - a művei.

Mindkettő Róla szól, benne van az egész élete - a valóság és az álmai -, és benne van tiszta, szépséges lelke is.

Kérem látogatóimat, fogadják szeretettel Viski Ildikó első alkotásait.

Free fotó a netről

Viski Ildikó: Egy kavics története

Magas szirtre születtem, ahol még nagy voltam, tele reményekkel. Messze beláttam az életet, sütött rám a Nap és úgy éreztem, hogy enyém a Világ! Meg fogom hódítani, mondogattam, de legszebb álmaimból mindig felkavart a szél. Elhatároztam, hogy ellenállok, nem hagyom, hogy letaszítson. Előbb csak furcsa megaláztatásokat kellett eltűrnöm az erdő állataitól. Nekik mindez természetes volt, így éltek minden nap. Aztán jöttek mások, kik arra használtak, hogy célpont legyek egy olyan világban, ahol az iránytű sem segít az eligazodásban.

Amikor szép idő volt, tűzött a nap és nagyon felforrósodtam, csak a rovarok mertek rám telepedni. Éjjel fáztam és senki nem volt körülöttem. Hideg kő lettem. Lehet, hogy bennem van a hiba? Tűnődtem. Nekem sehogy sem jó? Eggyé kéne válnom a természettel, hogy észre se vegyék hívogató formámat, színes egyéniségemet! Már nem akartam ellenállni, dacolni.

Nem voltam már fiatal, csak azt hiszem, még mindig tapasztalatlan. Felhagytam minden reménnyel, hogy másképp is élhetek, lassan a szél is a barátom lett.

Ahogy lenni szokott, egy ilyen semmitmondó reggelen, kirándulók csoportjának hangját hozta a barátom a szél. Örülni akartam, hogy majd megpihennek rajtam és lesz, kiknek a fecsegését kihallgathatom, és még többet megtudok a világból! Milyen kellemes érzés volt. Hasznára lenni valakinek, aki hasonló módon szereti a természetet, az életet! Egy gyenge szellő suhant át, és mintha mondott volna valamit. Nem értettem, hogy mit, mert az emberek lármája, rádiója elnyomta a rét illatát, a fák suttogását. Először csak betakartak a különféle papírhalmazok és műanyag üvegek, aztán valami hangos szóváltás kerekedett, szél kavargott és többen belém rúgtak. Melegség öntött el a testem. Ismeretlen érzés volt, nem a szeretet melegsége, a Nap sugara! Szürkeségem hirtelen bíborpirosra váltott. Felkiáltottam volna, de már nem volt rá időm, mert egy utolsó rúgás, a mélybe lökött. Szálltam, pörögtem, közben szólt a szél. Nagyon jó volt, hívott az ismeretlen, Talán így ebben a semmiben lenne jó örökre élni!

Csobbanás! Megérkeztem! Elkezdtem süllyedni. Hozzácsapódtam másokhoz, de ők kisebbek voltak. Nem is értettem miért. Végre megérkeztem, és körülöttem már csak a víz morajlott, a szél hangja elhalt és sötétség borult rám. Vártam és ismét féltem! Szemem megszokta a sötétséget és azt, hogy sosincs csend, béke, körülöttem állandó a morajlás, a lökdösődés! Ez lenne az új életem? A sok apróság között és óriás voltam, és még büszke is termetemre. Gondoltam, itt a lehetőség, hogy megvessem testem és nem tudjon minden hullám lökni rajta egyet. Fölöttem és körülöttem olyan dolgok történtek, melyek nem mondhatnám, hogy kellemetlenek. Végül is befogadtak, körülöleltek, egy csapat része lettem! Erre gondoltam, miközben társaim elsuhantak mellettem. Utánuk szóltam, hogy elmeséljem életem, de Ők csak rohantak, senki nem figyelt rám. Ahogy elgördültek, egyre magányosabb lettem és mindig elragadtak belőlem egy darabot. Feladtam! Örvénylett az élet és én a felszínre kerültem, sodródtam egyre sebesebben, míg a partra nem vetődtem. Ismét megláttam a Napot, és megláttam egy Kis Kavicsot, aki már nem hasonlított arra a régi kőre, ki a szirtre született. Egy aprócska, lapos kis színes kavics, ki végre partot ért, s már nem várja, hogy történjen vele valami!

Ijesztő volt a felismerés, hogy ez én vagyok. Társaim látták a rémületet az arcomon, de nem értették. Mind egyforma kis kerek színes golyócska volt. Hát erre vártam annyira?

Távolból egy csengő hang ütötte meg a fülemet. Ilyennel még nem találkoztam. Azt hittem a szél egy rokona, de nem, mert annál vidámabb volt. Egy kislány volt, ki kis vödrével köveket gyűjtött. Társaim közül választott ki néhányat. Nem jöttem rá, hogy mi tetszett neki rajtuk és rajtam nem. Egyszer csak azonban ez a meleg kis kéz átölelt. Nézett, forgatott, megtisztított, még énekelt is nekem. Most újra jó, gondoltam! Aztán váratlanul elhajított! Szédültem, pattogtam, pattogtam a víz tükrén, miközben hallottam a csengő kacajt. Éreztem, hogy még mindig nem vagyok elég idős, tapasztalt a történtekhez. Miközben pörögtem, forogtam, lepergett előttem az a hosszú út, amit megtettem, megtetettek velem.

Közben én is megértettem, hogy az én szomorúságommal boldoggá tettem egy gyermeket, mert sikerült az ő kis álmát valóra váltanom! Kacsázott a vízen!

Hát ez az, amire vártam, ez az amiért le kellett jönnöm a hegyről. Most értettem meg, hogy mégsem vagyunk egyformák ott lenn a mélyben. Van valami, ami mássá, különlegessé tesz!

Viski Ildikó: Az úton

Az út, amelyen mész rögös és véges,

De Te csak menj, s ne kérdezd, hogy Miért?

Lehet, hogy egyedül kell megtenned, leélned,

De Te akkor se kérdezd, hogy Kiért!

Ember vagy, ki küzdésre termett, bátor és erős,

Két karod valakit átölel majd, és elűzi a felhőt.

Bízz hát önmagadban, hogy benned is bízhassanak,

S ne feledd, hogy a felhők felett mindig ragyog a nap.

Éld az életed, örülj a mának, vedd észre Önmagad!

Mert az, mi Benned rejlik, mindörökre megmarad.

Fontos az, ki érez, fontos, hogy érezzenek,

De érzelmet csak az gerjeszthet, ki szenved, s szeret!

A megtett út a múlté, vissza sose nézz!

Ne felejts nevetni, akkor sem, ha kérdik, hogy Miért?

Őrizd a lángot, mely egyszerre pusztít és véd,

Tanulj meg vele élni, akkor is, ha kérdik, Kiért!