Gógucz Nóra, a festőművész

 

Nóra 10 éves ünnepe6_1.jpg

 

Az alábbi cikket 2008 márciusában, a Mentrópia folyóirat Tükörkép rovatába írtam Gógucz Nóráról. Névnapján ezzel a régi írással szeretnék kedveskedni Neki.

 

Nóra, a festőművész

 

Gógucz Nórát egy irodalmi weblapon ismertem meg. Verseket és prózát írt, mégpedig jól. Figyelt másokra, segített és kedvesen elsimította az ilyen lapokon olykor fellángoló vitákat.

Kiegyensúlyozott, kedves ember, és ráadásul, szép nő.

Közelebbi ismeretségbe egy – vakoknak készített – közös előadás, a rákészülés és a megvalósítás varázslatos napjai alkalmából kerültünk egymással. A rokonszenv és a barátság azonnal kitört köztünk. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk.

 

S.E.: - Nórám, jól tudom, hogy nevezetes évfolyam leányaként, 1956-ban születtél?

 

Nóra: - Jól, drága Tuszka! Akkor. Mégpedig, a skorpió jegyében.

 

Ha nem ismerném, ha arcát fátyol fedné és csak sötét szeme villanását látnám, keleti hercegnőnél alább nem tippelnék. Tartása királynői, mozdulatai finomak, szeme pedig, az a mesékből ismert, mindent látó, kígyót táncra, férfiembert térdre kényszerítő sötét csoda.

Mikor ezt elmondom Neki, zavarba jön. Elpirul, és tréfásan legyint:

 

Nóra: - Nincs bennem semmi különleges, ahogy az életemben sincs. Jártam az utamat, majd mellém szegődött a párom, azóta kéz a kézben ketten járjuk. Közös utunk szép volt, és az most is. Két kísérőnk mindig velünk tartott. Hogy kik ők? A megértés és a szeretet.

 

S.E.: - Nórám. Ritka összhangban kell, hogy éljetek, ha lányaitok a közös életet választották Veletek. Egy portán, külön-külön fészekben, de egymáshoz közel és mégsem zavarva egymás köreit éltek.

 

Nóra: - Mi szeretünk egymás közelében élni. Gyermekeink felnőttek, két drága unoka is cseperedik körülöttünk. Így egyszerűbb őket segíteni is.

 

S.E.: - Lakásotok igazi marasztaló fészek. Meleg színekkel, sok-sok párnával, takaróval, elhúzódni való kicsi zuggal teli. És a falakon képek. Mindenütt.. Mióta festesz?

 

Nóra: - Egész életemben kiegyensúlyozott és boldog voltam. Neveltem a lányaimat és segítettem a páromnak. Otthont teremtettem a falak között. Olyan otthont, ahová mindenki siet haza. Mindig elfoglaltam magam valamivel, nem volt hiányérzetem.

De egyszer, egy téli napon olyan világ nyílt meg előttem, amire álmomban sem gondoltam, hogy számomra létezhet. Közel 50 évesen, - máig sem tudom milyen hatalom – adta kezembe az ecsetet. Más dimenzióba kerületem. Egy új világ nyílt meg nekem, ahol újra gyermek lettem. Azóta nincs megállás. Festek. Soha nem tanultam, csak annyit, amint az általános iskolában tanítanak. Talán nem is tudok, sőt egy szakavatott szem hibát, hiba hátán találhat a képeimben, de… Ezek a képek a lelkemből jönnek elő, a színekben élek.

Valami titokzatos erő mártja az ecsetemet a festékbe, és vezeti kezemet a vásznon.

Álmatlan éjszakáimon próbálom megfejteni, hogyan kell úgy festeni, hogy az legyen a képen, amit láttatni szeretnék.

Ilyen egyszerű dolgokra gondolok, hogy a távol, az távol legyen, hogy a felhők a végtelenbe ússzanak. Rengeteget próbálkoztam, néha sikerrel, néha kudarccal, de ezek a kudarcok, új megoldásokra sarkaltak.

 

S.E.: - Rengeteg képed van. Szebbnél szebbek. Ki láthatja ezeket? Ki dönthetik el, hogy művészileg mennyit érnek?

 

Nóra: - Pályázatokon indultam, és boldog voltam, ha elfogadták a képemet. Mikor megnyertem a Kóka Rozi meséihez kiírt illusztrációs versenyt, el sem hittem.

Aztán, indultam a József Attila Medáliák című országos pályázaton is, ahol harmadik lettem. Boldogságom határtalan volt. József Attila a kedvenc költőm. Az Ő verseihez készíteni illusztrációt, az maga a csoda volt nekem.

 

S.E.: - A szakma elismerése fontos, mert meghatározza a helyed a kortárs festők között, és kijelöli a további utat. De a közönség, a hozzá nem értő, „csak” műkedvelő közönség hogyan, hol találkozhat a képeiddel?

 

Nóra: - Számos kiállításon vettem részt. Tagja vagyok a Magyar Független Szalonnak, és a Veresegyházán működő Alkotó körnek. Velük közösen szoktam járni az országot. Megyünk, ahová hívnak, visszük a munkáinkat. Különböző internetes weblapokra is felteszem a képeimet. Szívesen veszem az építő, segítő kritikákat. Engem nem lomboz le a kritika. Sőt, arra sarkall, hogy hibáimon átlépve, szebbet, jobbat fessek legközelebb.

 

S.E.: - Nóra, amikor a képeidet mutattad, láttam, hogy egy más tudatállapotba kerülve vetted kézbe, gyengéden és szeretettel, úgy, mintha valami élőlényhez nyúltál volna. Ennyire sokat jelentenek Neked ezek a képek?

 

Szemérmes csend a válasz. Simít egyet a ránctalan terítőn és hatalmasat sóhajt. Érzem, a vallomás, amiért az interjút kértem Tőle, most következik.

 

Nóra: - A remegés a gyomromban soha sem szűnik, meg, ha a vásznam elé állok. Olyan ez, mint amikor az ember lánya randevúra készül. Izgalmas, gyönyörű varázslat. Minden kép, egy kis darab a lelkemből. Ugyanakkor, minden kép ad is valamit a lelkemhez. Szeretetet, csodát, áhítatot, alázatot. Másképpen látom a világot, mióta festek. Kinyílt előttem egy ajtó, amin úgy lépek be, ahogy Aliz léphetett be Csodaországba, és hiszem, hogy ilyenkor, ott is vagyok. Imádom a terpentin és az olaj szagát. Minden szabad időmben festek, vagy olvasok.

 

 

S.E.: - Szebb végszót és őszintébbet nem kívánhat riportja végére az újságíró. Köszönöm, hogy beengedtél az otthonodba, képeid közé, hogy meséltél éltetődről, az égi és a földi szerelemről, ami meghatározza az életedet. Hosszú, sikeres és boldog életet kívánok.

 

 

Sági Erzsébet

Illusztráció: Váckisújfalu, 2013. Nóra 10 éves jubileuma alkalmából, férje által készített fotó

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása