Szívem szakad, míg írom a tényeket, a lelkem romos, és a hiány, amit Jolika és Burkus halála hozott az életembe, egyre nagyobb. 

Van egy szép legenda, - remélem, egyszer valóság lehet számomra is -, miszerint az elhunyt kutyák a szivárványhídon várják, hogy gazdáik is megérkezzenek arra a virágos rétre, ahol együtt létezhetnek örökkön örökké.

Jolika történte nem hétköznapi. Csodás emberek, és sok-sok kutya közé született 10 éve, de a kiskutyák sorsa, hogy elajándékozzák őket, saját gazdit kapjanak, és boldogan éljenek. Ez történt Jolikával is. Boldogan élt, mígnem gazdái elhagyták az országot, és Őt nem vitték magukkal, hanem leadták oda, ahonnan származott, ahol örömmel visszafogadták a gazdátlanná vált kutyust.

Itt, ezen a gyönyörű, szeretettel, törődéssel teli helyen, Tatárszentgyörgyön kezdődött és teljesült be kicsi pulink, Burkus és Jolika szerelme. 
Burkuskánk panziós napjai alatt ismerkedtek meg, és amikor érte mentünk, már elválaszthatatlanok voltak. Edit Mályi, és József Juhász megajándékozott bennünket ezzel a tündéri kutyalánnyal, mindannyiunk, de főleg Burkuskánk nagy-nagy örömére.
Vidám világ kezdődött mindannyiunk számára, a ház, a kert megtelt örömmel. 
6 év közös élet, és boldogság ért véget idén januárban, amikor Burkus meghalt, és most elment Jolika is...  

Szívemben bánattal, és az emlékükkel várom/remélem, hogy amikor az én fonalam is elfogy, elhunyt enyéimhez, szeretteimhez térhetek. 

Köszönöm, ha elolvastad szomorú bejegyzésemet, kedves Látogatóm, de kérlek, ne tanácsold, hogy majd a gyász múltával lesz másik kutya... 
Nem lesz. Szeretetük, okosságuk, jóságuk, hűségük, egész lényük különleges volt. Számunkra Ők pótolhatatlanok.  

A fotókon Jolika és Burkus látható. 
(Ne tévesszen meg senkit a képen látható póráz. mert csak nagyon ritka alkalmakkor és csupán rövid ideig viselték. Ők szabadok voltak, kertünk, udvarunk, házunk velünk egyenlő jogokat élvező birtokosai.)