A járvány, amely megmentheti a világot
Hajnal van. A lassú, és zsúfolt buszon nyűgös emberek zötyögnek céljuk felé. Utazom. Otthonról, haza.
A sínek közt feszülő koszos peron húgyszagú tócsáit magányos galamb kerülgeti.
A vasúti töltés kövei közül, ott ahol az élethez szükséges minimum sincs jelen, pipacsok bólogatnak az álmosan érkező utasok felé.
Szeretném megsimogatni fejecskéiket, úgy, ahogy tettem az Alpokban, a rohanó gleccserpatak - jéghideg üzenetet kézbesítő folyama - feletti híd árvácskáival, csodálva szépségüket és élni akarásukat.
De ez a mostani simogatás ott maradt bizsergő tenyeremben, mert közbeszólt a ráció:
- Jöhet a vonat, és elüt!
… Vagy, ha nem jön, és lemászom, félévszázada koptatott gerincem megmakacsolja magát, és nem engedelmeskedik, amikor majd visszamásznék.
Marad hát a szándék, és a csodálat.
Honnan tudta ez a pipacs, hogy ott, ahová magva pottyant, van számára élet?
Talán a felette 20 percenként átrobogó vonat szele a rét szellőjét idézi?
A szürke köveken pedig megtapad annyi por, ami a termőföld gondoskodó üzenetét hazudja?
Vagy mindez nem is érdekli, csak él?
Megelégedve azzal, amennyi jut, és szaporodik csendesen, mert az élet arra már megtanította, hogy többen, többre lehet jutni. És, nem öli meg a mellette növekedőt, mert talán azt is tudja, hogy az erő az egységben rejlik…
Bámészkodásomat egy felém tipegő galamb akasztja meg. Csőrével kopogtatja a semmit.
Reggelit keres, de az eldobott csikkek között nem talál morzsára. Éhes szeme engem fürkész, hátha adok valamit.
Szégyellem magam. Az otthon száradó kenyérmaradékra gondolok, amit elhozhattam volna.
Nagyanyám mindig megcsókolta a leejtett kenyeret. Nálunk soha semmi nem lett kidobva, mert valakinek mindig kellett. Éhes tyúk, vagy madár kapta a csippenteni valót, a morzsányi maradékra pedig egy hangyácska várt.
A galamb megértette a helyzetet, és elfogadva a megváltoztathatatlant, biccentett felém, majd új lelőhelyet keresve odébb röppent.
Tanulhatnánk apró szomszédjainktól!
Megtanulni, hogyan alkalmazkodhatnánk a körülményekhez, hogyan élhetnénk túl a megszorítások – elkerülhetetlen, de szükséges! – időszakát úgy, hogy közben ne álljon meg az élet.
Megtanulhatnánk tőlük, hogy hogyan ismerhetjük fel, és fordíthatjuk javunkra az olykor adódó lehetőségeket.
… És, főleg megtanulhatnánk, hogy kitartó, szívós akarás nélkül nincs jövő.
Mert a járvány neve élni akarás! Ezt hirdetik, üzenik a töltés pipacsai, és a peron galambjai.
Remélem, elkapjuk!
Sági Erzsébet
Illusztráció: free fotó a netről
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Magdileona 2014.06.02. 13:54:12
Szép írásodhoz gratulálok.:)
Lótuszom · http://lotuszom.blog.hu/ 2014.06.02. 14:27:48
Boldog vagyok, hogy olvashattam megtisztelő véleményedet kedves Magdileona!
Szívből köszönöm!
Örülök, hogy értetted szándékomat!
A túlélés lehetőségének reményt adó kis hírnökeinek példájával magunkat, embereket szeretném megnyugtatni, és biztatni, hogy élni kell, és lehet, csak nagyon kell akarni! Szeretettel ölellek! :)