Ünnep előtti töprengéseim

Mitől más, mint a hétköznapok? Miért várjuk, hogyan készülünk rá?

Kérdések motoszkálnak bennem, emlékekkel kergetőzve.

Törvény szabályozza, hogy mikor ünnepelhet az ország népe. Ilyenkor zászlódíszbe öltözik határtól határig minden közintézmény, híd és út. Beszédek és ellen-beszédek hangzanak el, kisebb nagyobb csapatokban ünnepelünk. Ráérősen, hiszen szabadnapot kaptunk ajándékul.

Meghittebb, - bár ugyancsak országos méretű - egyházi ünnepeink érintik a hívőket és nem hívőket egyaránt. Aki úgy érzi, templomban kell hálát adnia, kérnie, az oda megy. Mások, lévén kapcsolatuk az Úrral személyes és napi, otthon, vagy utazás közben meditálnak, köszönik a köszönni valót, reklamálnak, vitatkoznak, egyezkednek Vele. Megtehetik, kapcsolatuk Atya - Fiú természetű.

Aki pedig nem hívő? Egyszerűen csak örül a törvényes szabadnapnak.

Újabban szokássá vált, hogy munkahelyek, cégek, együttesek is ünnepelnek, ahová meghívják mindazokat, akikkel közös eredmények, tervek kötik össze őket.

Személyes ünnepeinket csak egy szűkebb baráti, családi körben tartjuk meg. Van, aki szereti a nagy felhajtással járó, tűzijátékkal, hastáncos fellépésével „megbolondított” rendezvényeket, és van, aki inkább elhallgatja, hogy egy évvel megint öregebb lett.

Névnapjainkon, hamar hervadó virágerdő, közös ebéd dukál kollégáinkkal, otthon szűkebb körben, szeretteink húzzák meg a fülünket.

Nyugdíjba vonuláskor, a csecsemőkori fekete-fehér képektől a napnyugtáig tartó élet kimerevített pillanatait szokás mostanság falra vetíteni. Hintaszéket, vagy járókeretet kap tréfás kedvű barátaitól az ember.

Számomra az ünnep ennél több és más. Belül kezdődik, készülődéssel, csenddel és növekedik naggyá.

Mire megérkezik az ünnep, kérdéseimre is választ kapok… és ajándékot.

Hitemben megerősödve, a repülést nehezítő ballasztoktól megszabadulva átadom magam a beteljesülésnek. Lelkembe béke költözik, várom a találkozás minden évben ismétlődő, megunhatatlanul felemelő csodáját.

Így várom most is Őt, a kicsi Jézust, hogy a pásztorok mellé kucorodva üdvözölhessem szenteste, az éjféli misén. Ott megsúgom majd Neki, hogy mennyire örülök jöttének és elmondom, hogy léte, mindennapjaimnak értelmet és erőt adó energiaforrása. Szemérmesen jászolába teszem legnagyobb ajándékomat, feltétlen, elfogadó szeretetemet.

… És, mert ember vagyok, gyarló, kéréseimet is… Nem magamnak, de kérek. Mindig ugyanazt… Egészséget… Most majd még többeknek és még jobban kérem… Haladékot, erőt és életet…

Sági Erzsébet

Gógucz Nóra: Élet a fagyban című festményét a festőművész engedélyével tettem fel illusztrációul