Kiraboltak

A történet valódi, velem esett meg, de nem mai "élmény". Közreadásával szeretném megóvni a nyaralni utazókat, hogy velük ne történhessen meg mindez. Legyetek óvatosak, és - fáj ezt tanácsolnom -, bizalmatlanok!

I.

Útban Ibizára, egy madridi leszállással két legyet üthetünk egycsapásra, gondoltunk nyaralásunkat tervezve. Megússzuk a sokórás, meddő várakozást a milánói repülőtéren, és megnézhetjük a spanyol király palotáját Madridban.

Az ereszkedő gépről az első meghatározó látvány - legnagyobb örömömre és megnyugvásomra - egy hatalmas fehér kereszt volt. A repülőtér melletti sziklán könyökölt félig fekvő helyzetben, hogy a fentről jövők is azonnal felismerhessék. Jó jel, éreztem!

Na de mivel menjünk be a városba? A taxi 25 Euró, a metró csak 4. Nem tétováztunk, az utóbbit választottuk, remélve, hogy olcsósága mellett érvényesül majd másik előnye, - mivel ott lent nincs dugó -, gyorsasága is.

Nem sokat tévedtünk. Dugó tényleg nem volt, de méretei miatt több kilométert gyalogoltunk és lépcsőztünk az átszállásoknál bőröndjeinket csigaházként vonszolva magunk után.

Az utolsó átszállás előtt a mozgólépcső kényelmét élvezve pihengettünk férjemmel, tervezve a délutánt, amikor hirtelen megállt a szorgos lépcső. Volt, aki kikerülve bennünket felgyalogolt, volt, aki velünk együtt türelmesen várt, és volt, aki úgy gondolta, segít a most érkezett „sápadt-arcúaknak”. Egy jóképű – láthatóan spanyol – férfi engem kikerülve az előttem várakozó férjem bőröndjét megragadva futott a lépcső tetejéig, magával vonszolva - a bőröndjéhez ragaszkodó - páromat is, majd látva, hogy én is csörtetek utánuk, visszafordult, hogy az utolsó lépcsőkön felsegítsen engem is.

Milyen rendes! - gondoltam azon elmélkedve, hogy hogyan viszonozhatnánk a segítséget, miközben a mögöttem igyekvő férfi egy kicsit meglökött.

… Hát igen. Akkor rabolt ki – udvarias társával együttműködve...

Madridi érkezésem első félórájában megszabadítottak minden nálam lévő értékemtől. Hitel- és bankkártyám, Euróm mellett sok pótolhatatlan, és fontos „apróság” is lapult a pénztárcámban.

Hiába fedeztem fel a rablást azonnal, azok ketten eltűntek a hatalmas tömegben, mely védőn és cinkosan összezárult a tolvajok mögött.

Én pedig ott zokogtam a lépcső tetején, kifosztva, tehetetlenül.

Férjem lélekjelenlétének köszönhetően félórán belül rendeződött, ami rendezhető volt. Bankkártyáimat letiltatta, én pedig erős karja védelmében zokoghattam egy barátságos kocsma érdeklődő „közönsége” előtt.

Az élménypult szakácsnője látva elkeseredett, szűnni nem akaró sírásomat odajött, átölelt, és kikérdezett.

Amikor fizetni akartunk, a pincér a hölgy felé intve közölte, hogy a tulajdonos vendégei voltunk.

A délutánt a rendőrségen töltöttük tucatnál is több sorstársammal együtt.

A rendőrök készségesek, barátságosak és nagyon együtt-érzők voltak. Elmondták, hogy mi turisták kiváló célpontok vagyunk bőröndjeinkkel, fényképezőgépeinkkel, a metró labirintusában való feltűnően tétova útkeresésünkkel.

A rendőrök mondták el, amit jó lett volna előre tudni, hogy bevált, működő, régi trükk áldozatai lettünk. A párban „dolgozó” tolvajok egyike leállítja a vészmegállítóval a mozgólépcsőt, a másik pedig segítségnek álcázva eltávolítja a kiszemelt áldozat mellől a potenciális segítőt.

A szorosan mögöttem álló rabló táskámat egy éles késsel felnyitotta, de rájött, nem kell szabással fáradoznia, elég, ha lökés közben kinyitja a cipzárat, és már viheti is zsákmányát.

Nagy szerencsém volt, hogy nem sikoltottam rendőrért, mert akkor hátamban késsel kezdődhetett volna a nyaralásunk.

II.

Másnap továbbrepültünk a csodálatos Ibizára. Vörös földje fentről, mint egy amfora bonyolult rajzú mintája tündökölt a tenger ölelésében.

Próbáltam az előző napi borzalmakat feledve, tiszta lappal és a rablóknak köszönhetően félpénzzel is jól érezni magamat. Hálás voltam férjemnek, mert gyors intézkedésének köszönhetően a kártyákról nem tudtak leemelni semmit a tolvajok. És hálás voltam azért is, mert egyetlen szemrehányó szóval sem tetézte bűntudatomat, hogy nem vigyáztam eléggé értékeimre.

A szálloda kényelmes apartmanjának ajtaján hatalmas betűkkel, öt nyelven tudatták az érkezővel a tennivalókat. Nem, nem azt, hogy tilos dohányozni, és azt sem, hogy köpködni, hangoskodni sem szabad, ugyanis Ibizán bármit megtehet a vendég, mert ez a Budapest méretű sziget értük van.

Hogy akkor mit írtak ki fontos tudnivalóként az ajtóra?

Nos, azt, hogy éjszakára hagyjuk a kulcsot a kulcslyukban, és toljuk be a riglit is, hogy a betörők ne tudjanak bejutni a szobánkba, míg alszunk...

III.

Nyaralásunk végén ismét Madrid felé vettük az irányt, hogy az elején kimaradt látnivalókat megnézhessük.

A bérelt autót tele tankkal kellett leadni, ami cseppet sem bizonyult könnyű feladatnak. Ibizán ugyanis nagyon kevés benzinkút van, és még kevesebb az olyan elven működő kút, mint amihez mi magyarunk vagyunk szokva. Nevezetesen az olyan, ahová beáll az autós, tankol és fizet.

Ibizán ez úgy működik, hogy az autós leteszi egy kúthoz a kocsit, bemegy a pénztárhoz, közli, hogy mennyi benzint kér, fizet, majd mehet ki tankolni.

De így látnoknak kell lennie, hogy megmondhassa, mennyi benzinnel lesz tele a bérelt és alig ismert autója.

Tortúrával felérő tankolásunk után leadtuk a kocsit, és elrepültünk Madridba. A Metró pénztáránál döbbentünk rá, hogy egy fillérünk sincs, mert eltűnt a férjem tárcája, benne az összes pénzünk, a hitelkártyája, és a jogosítványa. Szerencse volt a bajban, hogy emlékezett arra a mozdulatra, amivel a kocsi zsebébe csúsztatta tankolás után a pénztárcáját.

Telefon Ibizára, majd újabb telefon, míg végül az ötödik szám a parkolóházban csörgött. Az autó leadása, és Madridba érkezésünk között órák teltek el. Féltünk, hogy azóta már kiadták másnak az autót, és akkor bottal üthetjük a tárca nyomát.

De Szent Antal – az elveszett tárgyak megtalálója - megkönyörült rajtunk! A kocsit még nem vitték sehová, ott állt, ahová letettük, és zsebében ott lapult a tárca!

IV.

Hogy miként jutunk hozzá?

Erre még nem sikerült érdemben felelet kapnunk.

Ibizai ötlet volt, hogy utazzunk vissza érte. Mi szerettünk volna egyszerűbb – postai – úton hozzájutni. Ezt viszont Ők nem vállalták. Javasolták futár felfogadását, aki majd súlyos pénzért kézbesíti a holminkat, de ilyen vállalkozót meg mi nem találtunk.

Mindegy, fő, hogy megvan a tárca!

V.

Láttam Madridot! A palotát, a székesegyházat és azt a különleges pályaudvart, ahol a vonatok helyett pálmaerdő, madárfütty, és százszámra tempózó teknőcök varázsolják el a betérőt.

Vagyis minden rendben.

... Csak ne álmodnám minden éjszaka ugyanazt... Állok a lépcsőn, miközben kirabolnak..., és nem tudok hátrafordulni, hogy a rabló szemébe nézhessek...

VI.

Fentebb leírt "kalandom" tavalyi. Újbóli közreadásával egyrészt szeretném figyelmeztetni embertársaimat, hogy legyenek óvatosak, ha utaznak..., és akkor is, ha csak itthon közlekednek.

Másrészt a történetnek az ötödik fejezettel még nem lett vége.

Futárt kerestünk, és találtunk. Az egyik magánrepülővel ment volna Ibizára, 90.000 forintért, a másik jóval olcsóbban, 14.000 forintért repült volna menetrend-szerinti géppel. Még mielőtt megrendeltük volna szolgálatait, különleges telefonhívás érkezett Szerencsről. Egy kedves ismeretlen hívott, és mesélt. Fia Ibizán nyaralva hasonlóan járt, mint mi, értékeinek egy része ott maradt a bérelt autóban. Ő szerencsésebb volt nálunk, mert kérésére postára adták holmiját, ami meg is érkezett szerencsi címére. Öröme határtalan volt, de csak addig, míg ki nem nyitotta a csomagot, amiben egy ismeretlen ember tárcája, jogosítványa, pénze, és kártyái voltak, az övé helyett. Ugye nem kell mondanom, hogy a tárca a férjemé volt?! Az a tárca, mit nekünk nem voltak hajlandók postázni...

Mindent megkaptunk hiánytalanul, igaz, hogy időközben - mert hetek teltek el - új jogosítványt kellett beszerezni, és várni, hogy letiltott kártyáink helyett megérkezzenek az újak.

... Hogy az álmaim mostanában miről szólnak? Már nem álmodom arról a madridi tolvajról, de a történtek olyan mélyen belém vésődtek, hogy azóta ébren is félek...

Sági Erzsébet

Illusztráció: free fotó a netről