Haldokló Fönix

Nem tudom, más hogyan csinálja, én főzés közben írok. Fejben.

Készül a nyaralás utáni, első itthoni ebéd, családom kedvence a svábos krumplileves és az örök ifjú lecsó. Kezem automatikusan teszi a dolgát, konyhánkban zöld illatok keverednek a pirossal, én pedig kiszállok ebből az illatos békéből, és engedem az emlékeket szavakká érni.

Boszniában jártunk és Montenegróban. Nem, nem a tenger forróságot enyhítő kék hullámaiban kerestünk enyhülést. Most a csúcsokra vágytunk.

Keresem azt az érzést, amit a kopár hegyek holdbéli látványa és a köveken billegő, ránk kíváncsian figyelő kicsi kecske láttán éreztem. Keresem, de nincs meg.

Nem segít az útvonal skandálása, nem jön össze az időrend.

Piros lámpás kereszteződést látok, türelmetlen autósokat, és az autók között futkosó, vénségesen vén tekintetű gyerekeket. Szemükben az esélytelenek nyugalma, és egy halvány remény, hogy talán, majd a magyarok... Adunk, hát persze, hogy koszos kezükbe pottyantjuk szégyenkezve az aprót. - Hvala! - és már szalad is a mögöttünk lévőhöz.

Szerb autó, a sofőr letekeri az ablakot, nyújtaná, de nincs kinek. A fiúk – úgy 12-13 évesek – átnéznek rajta, nem kell, mutatja a hátuk.

Értetlenül nézem őket, aztán leesik. A háború után születtek, talán pont az apjukat utasítják vissza.

Generációknak kell felnőni, hogy ez a két testvérnép újra elfogadja egymást. Generációknak kell elfeledni és megbocsátani egymásnak, ezt a háborút. A háborút, az erőszakot, a földig rombolt házak lakóinak nincstelenné válását, a vénszemű gyermekek apátlan árvaságát, a meggyalázott és anyává tett apácák sehová sem tartozását.

Mint jelfák, mutatják az esztelen pusztítás nyomait a megvakult ablakú, kormos romok. A hajdani nappali közepén, hatalmas fává nőtt a 13 éve odatévedt kicsi mag, jelezve, az élet megy tovább. Támadj fel Te is, gyönyörű Bosznia!

2007. nyarán

Sági Erzsébet

Illusztráció: free fotó a netről