A létra, amin le- és feljárunk, menny és pokol, kint és bent, Te és én között.

Bennünk van fogantatásunk óta. Elsőként materializálódott belőlünk, majd köré épült testünk temploma.

Tartást ad, vagy támaszt, mikor mire van szükségünk.

Olykor egy egész család fundamentumát tartja, máskor, hiányzó fokain kibicsaklik a lélek.

Romosan, lötyögve, ütött-kopott, bizonytalan eszközként, de ott van mindig bent.

Benned, bennem.

Mert úgy részünk, mint minden, mit belénk szerelt Úr! Szemet a látáshoz, fület a halláshoz, és létrát a tartáshoz.

Tartás nélkül, önbizalom és öntudat nélkül, a legtehetségesebb ember is csak bábu, akit sodornak a külső szelek. Csapódik ide-oda, miközben, akár pillér is lehetne.

Persze, mint minden létra, ennek a fajtának is vannak különböző változatai.

Van összecsukható, hogy amikor nincs rá szükség, vagy egyenesen útban van, el lehessen rejteni.

Van biztonsági lánccal rögzített, mindig stabil létra is, olyan, amire bátran mászhat az ember, mert bírja a terhelést, és van látványlétra, dekorációként kirakatba tehető, semmire sem jó tákolmány, amire még egy macskát sem eresztene jó szívvel az ember, viszont nagyszerűen mutat.

Van kicsi és nagy, egy, vagy több személyes, mentésre és mások megsegítésére készített speciális létra, és van olyan is, amiről egyenesen a mennybe sétálhatunk.

A lustábbak szerint létra helyett lift kellene. És feladat, na meg teljesítmény helyett sült galamb.

Csak arról feledkeznek meg, hogy a jól végzett munka öröme lélekemlő tulajdonsága is örömforrásként működik, lelki levitációt ad, létra nélküli emelkedést, és tartós lebegést.

Hogy használhassuk létránkat, előbb meg kell találnunk.

Hogy hogyan?

Önismeret, lelki tisztánlátás és helyzet szükségeltetik mindehhez. Helyzet, amelyben emberként, érző, értő segítőként viselkedve megtalálhatjuk saját felemelkedésünket segítő eszközünket, a létrát.

Sági Erzsébet

Illusztráció: free fotó a netről