Taigetosz(om)

 

 

 

 

 

Egész életemben csak használtak... Csoda hát, hogy elhasználódtam?

 

De arra, hogy így végzem, egy szó nélkül kidobva, erre azért nem gondoltam volna.

Lelkesen, és lelkiismeretesen tettem a dolgomat. Zokszó, és feltételek nélkül elfogadva, hogy enyém mindig a legnehezebb feladat, hogy sokszor kellett méltatlan körülmények között helyt állnom, és hogy rám mindig számíthattak.

Én nem engedhettem meg magamnak, hogy gyengélkedjek, mert tudtam, láttam, hogy aki kiáll a sorból, annak a helyére egy új, és talán erősebb kerül. Mindenki gondol a végre… Úgy, mint egy majdani, nagyon távoli, de biztosan bekövetkező eseményre. Olykor ábrándozunk is arról, hogy hogyan fog bekövetkezi. Lesznek-e előjelek? Arra is kíváncsiak vagyunk, hogy hűséges szolgálatunkért cserébe, szép és méltó búcsúztatást kapunk-e majd, vagy csak félreállítanak, kidobnak, mint most engem…

Jaj, mit kellett volna tennem, hogy elkerüljem ezt a megszégyenítő helyzetet?

Ami igaz, az igaz, ifjúságom hamvas szépsége már a múlté. Tudom, hogy kopottságom már másoknak is feltűnt, és az is lehet, hogy szégyellt velem mutatkozni… De hát van festék! Lehetett volna segíteni! Ő persze, festi magát tetőtől talpig. De én látom reggelente, amikor ásítozva megy el mellettem. Hát nem szebb és ifjabb nálam. Megöregedtünk együtt. És most kidob, mert egy új, szebb és formásabb, na meg szebb bőrű utódot talált nálam… Mi lesz, ha Ő is így végzi? Megérdemelné!

Ó Istenem! Mennyit utaztunk! Végighurcolt Európán. Nem érdekelte, hogy bírom-e. Az sem, hogy a fülem olykor majd leszakadt. Hát, most már nem megyünk.

 

Én itt állok üresen és szomorúan, várva a kukások jöttét, és ki tudja, zúzdában végzem, vagy lesz olyan szerencsém, hogy jön valaki, akinek így is tetszem, és magával visz.

Jaj, mit akar ez a szimatoló fenevad? Messziről már láttam, mindig megugatott bennünket, de ilyen közel még nem merészkedett hozzám. Hát ez nem lehet igaz! Szétnézett, felemelte a hátsó lábát, és levizelt… Mi jöhet még?! Ennél a zúzda is jobb… Már hallom a kukásautó jellegzetes hangjait… Jön. Értem jön!!
 

Hé, ki merészeli megfogni a fülemet?

Egy koszos kéz, - megmentőm keze - ragadott meg, a levegőbe emelt, és elindult velem, miközben kukában kotorászó társának kiáltott oda boldogan: - Nézd, milyen szép bőröndöt találtam!

 

 

Utószó

A történet rólam szól. 2006 karácsonyán így kerültem utcára, ok és indok nélkül. Az akkori kidobó ember/asszony azóta szintén repült, és ha ez nem is vigasz számomra, de mindenképpen az isteni igazságszolgáltatás részének tekintem.

Amiért ezt a régebbi írást most felteszem, annak egyetlen oka, hogy közeli barátaimnak, kik a napokban hasonló sorsra jutottak, kapaszkodót, és példát mutathassak arról, hogy lentről csak felfelé vezethet az út!

 

 

 

Sági Erzsébet

 

 

Illusztráció: free fotó a netről

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

sorsfordulo · http://ablakban.freeblog.hu 2012.09.18. 16:15:31

szívesen olvastam...máskor is jövök! :)

Lótuszom · http://lotuszom.blog.hu/ 2015.07.27. 16:45:47

@sorsfordulo:
Örömmel bukkantam rá kedves üzenetedre! Szeretettel várlak, és köszönöm eddigi megtisztelő figyelmedet!