Ki minek gondol, az vagyok annak

 

 

„Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt saját magadról.”

Továbbgondolt bölcsességek, Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak… című verse kapcsán.

 



Már jó ideje foglalkoztat a „Ki minek gondol” kérdése.
Nem hiúságból és nem az önismeret hiányából fakad ez a kíváncsiság, hanem abból az egyre inkább terjedő – szerintem – hibás gyakorlatból, hogy felületes benyomások alapján képesek vagyunk bárkire – egy többé lemoshatatlan – címkét ragasztani.
Pedig, lehet, hogy csak egy rossz pillanatát kaptuk el, lehet, hogy félreértettük, lehet, hogy Ő értett félre valamit, aminek aztán hangod is adott, nemtetszésünket váltva ki ezzel a megszólalással.
És igen, az ellentétje is előfordul.
Valaki „jókor volt jó helyen”, és jól szólt, amitől máris kiérdemelte rajongó figyelmünket, és, az ezzel járó VIP cédulát.
Majd egy újabb találkozás alkalmával szembesülünk valódi énjével, és kiderült, a morcos akadékoskodó egy valódi „jó fej”, akivel öröm együtt lenni, akinek bölcsessége, humora és személyiségének varázsa máris feledteti, hogy első találkozásunkkor a „felejthető” cédulát érdemelte ki, a VIP cédulás pedig, egy áskálódó, mások rovására önmagát fényező valódi bajkeverő, akitől jobb óvakodni.

Virtuális találkozásaink alkalmával - a nick név mögé bújt valódi személyiség ismerete nélkül -, gyakran vezetnek félre bennünket azok az állítások, amelyeket többnyire önmagukról állítanak netes ismerőseink. Ezeket vagy hisszük, vagy nem, minden esetre kialakul egy kép, ami meghatározza, erősíti, vagy lehetetlenné teszi további kapcsolatunkat velük.

Sohasem állítottam magamról, hogy tévedhetetlen lennék. Azt viszont bevallottam, hogy naiv hittel vagyok megvezethető, és hogy kapásból nem gyanús senki, csak abból tanulok, ha már átvertek.
Nem szeretem azt a szót, ami lehetetlenné teszi a jövőt, hogy SOHA!
Ebből következik, hogy hajlandó vagyok, tudok megbocsájtani, és természetesen az is, hogy – ha hibáztam, bántottam – akkor képes vagyok bocsánatot kérni.

Mivel mindenki – természetesen én is! – magából indul ki, elvárom, hogy higgyenek nekem.
Elvárom, hogy amit mondok, az mögött ne keressen senki más üzenetet, mint amennyit a szavak átadnak, de azt, amit átadnak, azt fogadják el tőlem valóságként, mert én nem hazudok.
Nem azért, mert olykor nem lenne kényelmesebb egy kegyes hazugság, még csak azért sem, mert úgyis lebuknék, ugyanis „éltes” korom ellenére is megmaradt az a - nem igazán vágyott - tulajdonságom, hogy tudok pirulni, hanem azért, mert erre tanítottak otthon, és mert én is elvárom a feltétlen őszinteséget másoktól.

… És mégis, mindezek ellenére azt tapasztalom, hogy olyan emberek, akik már igazán tisztában lehetnének milyenségemmel, ismerik hibáimat, talán erényeimet is, újból és újból belém kötnek, és saját kishitűségüket, megbántottságukat, sikertelen és barátok nélküli életüket, vélt vagy valós sérelmeiket megtorolják valakin, többnyire rajtam, talán azért, mert én nem ütök vissza…
Könnyű úgy eljátszani a nagyfiút, hogy tudom a másikról, hogy az nem verekszik, mert nem fér bele az életszemléletébe a tettlegesség sem fizikai sem lelki, sem szellemi szinten.
Akkor hát, „Mért gondolsz különc rokontalannak?”
Weöres Sándor nem csak kérdez, de bölcsen válaszol is:
„Szemem tavában magadat látod: mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.”

 

Sági Erzsébet

Illusztráció: saját fotó

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.