Kicsilány cseresznyéje

 

Székelyföldi barangolásaink egyik állandó célpontja Székelyudvarhely.

A város hangulata, különösen, a Szoborparkban sorakozó nagyjaink látványa, lelket átmosó, felemelő gyönyörűséges érzésekkel ajándékoz meg minden alkalommal.

Sétánk alaposan kifárasztott bennünket, és az egyik teraszos kávéház napernyője alatt kerestünk menedéket. Tikkadtan lapoztuk az étlapot, majd megrendeltük a szokásos ásványvizet, buborékkal. Kicsi lányka settenkedett mögém, a vendéglőt védő korlát másik oldalán. Úgy láttam, 6-7 éves lehetett. Bogárszemét rám ragyogtatva csodált.

- Gyönyörű a néni haja... suttogta, mintegy magának.

Azt hittem elájulok a meglepetéstől. Arra számítottam, kéregetni fog, de nem.

- A Te hajad sokkal szebb! - dicsértem éjfekete fürtjeit.

Neeeem! - adott nyomatékot, most már hangosabban is, igazának.

- Olyan a néni, mint egy Barbie baba. - közölte, mire páromból visszatarthatatlan erővel tört ki a nevetés, ami - meghökkenésemet követően - rám is átragadt. Hahotáztunk, a kicsi lány pedig állt értetlenül. Neki a szőke haj, a kék szem jelentette a - kirakatban csodált, vágyott, és soha meg nem szerezhető - babát.

Zavaromban beledugtam a fejem az étlapba. A kislány, fekete fejével mellém hajolva szintén azt nézte, majd megszólalt.

- Ilyet már ettem...

- Éhes vagy? - jutott eszembe a felesleges kérdés

- Igen! - vágta rá azonnal.

Párom, az én hatalmas szívű, jóságos párom pedig, nyújtotta a lányka felé az étlapot.

- Válassz kislány!

... És, Ő választott. Olyan szendvicseket, amikről azt sem tudta, mi van benne, de a képen jól mutattak.

Rendeltünk és vártunk. Közben, a kezében szorongatott üdítős üvegben fehérlő, bizonytalan külsejű folyadékra kérdeztem rá.

- Tej?

- Á, sampon, hogy megmoshassam a hajamat. Egy fodrásztól kaptam. - újságolta kedvesen, szinte ragyogva az ajándéktól, vagy inkább a gesztustól.

Másik kezében néhány fillért szorongatott.

- Kevés kenyérre, mert itt nagyon drága a kenyér. - szomorodott el gyorsan. Mocskos kis kezére pillantva, a közeli közkútra mutattam.

- Kérlek, moss kezet, amíg elkészül a szendvicsed.

Készségesen indult, de nem tudta, mit tegyen kincseivel.

- Rám bízhatod, megőrzöm. - nyugtattam meg Claudiát, akit valójában Ötvös Piroskának hívtak. Bájos arcán a bizalom mosolyával elfutott a kúthoz, ügyesen kezelte, és kezeit alaposan megsikálva, gondolt egyet, és barna orcáját is megmosta.

Mire visszaért, már várta a becsomagolt szendvics, mert hogy a kávézóba behívjuk, az a pincér elutasító arcát látva, fel sem merülhetett.

Szégyenkezve, mert nem mertem behívni, azt javasoltam, hogy menjen, keressen egy padot, és egyen ott, a park hűvösében. De Ő nem ment, hanem leült egy kis padkára, a fa tövében, és befalta a nagy adagnyi ételt. Még meg sem szabadult a csomagolóanyagtól, amikor felbukkant egy fiú. Nagyobb és elszántabb volt a kislánynál. Láthatólag Ő volt a főnök. A pincér jól ismerte, és azonnal ott termett. A fiú nem akart elmenni, dacosan szemezett a felnőttel. Végül mégis jobbnak látta visszavonulni, de még elvette, amit lehetett, Claudiától.

- Az asztalról is lopnak, amit elérnek! - panaszolta pincér.

A kicsi lány pedig, ott állt, és helyeselt. Tőle is ellopták már a fiúk a pénzét, amit kéregetéssel szerzett.

- Kéregetni nem szégyen, de lopni az! - emelte ránk bogárszemét olyan őszinte hittel, hogy elhittük minden szavát.

Lassan cihelődtünk, mennünk kellett tovább. Claudia eltűnt egy köszönömmel és egy csókolommal, mi pedig megkerestük a parkolóban a kocsinkat.

Itt véget is érhetne a történet.

De, ha így lenne, talán meg sem írtam volna. Vártam az ajtónyitásra, amikor egy erős öleléssel, hátulról átkarolt két vézna kar.

Claudia volt. Ölelt, és én viszonoztam. Ott álltunk a főtéren, egy messziről jött és egy ottani magyar. Egy nő, szőke ragyogásban, és egy álomszép, fekete, csepp lányka. Megnéztek bennünket. Őt ismerték a sütkérező boltosok, járókelők, engem nem. De, szemükben hálával vegyes csodálkozást láttam.

Kezében, elkobzott samponja és pénzecskéje helyett egy zacskó, benne egy maréknyi cseresznye.

Hogy honnan szerezte ilyen gyorsan?

- Tessék venni egyet! - kínált kedvesen, majd módosította ajánlatát.

- Ne egyet, hármat!

Meghatódva nyúltam a zacskóba, és kivettem egy gyönyörűséges jelképet, a szeretet és barátság, a hála cseresznyéjét.

- Megpuszilhatlak? - kérdeztem.

Megengedte. Már a kocsiban ültem, szorongatva gyönyörű kincsemet, a ragyogó, hatalmas cseresznyét, amikor behajolt Claudia.

- Én is szeretném megpuszilni! - és már nyomta is arcomra a magáét. 

Sokat jársz a fejemben, Ötvös Piroska Claudia. Azt mondtad,-  vagy, kérdezted? -, hogy koldulni nem szégyen.

Pedig az, Kicsi lány! Szégyen, de nem a Tied. Miénk, felnőtteké. Ahogy az is, hogy éhesen csatangolsz az utcán, kéregetsz és még azt a kevesedet is elveszik nálad erősebb - vagy éhesebb? - fiúk, amit nagy nehezen összeszedtél.

Ma a sampont és a pénzed... És holnap?

 

Sági Erzsébet

 

Illusztráció: free fotó a netről

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.