Egy született szőke kalandozásai Gasztronómiában

 

DSC00074(1).JPG 

 

 

Bosznia számomra a csodák országa. Szépség, szegénység, és jókedv. Igen, így együtt!

Az ott élők kihozzák mindenből a legjobbat. Leginkább önmagukból.

Mosolygós, szép emberek, és rendkívül barátságosak. Szívből nevetős, jó szívvel adó, különleges nép.

Szeretek náluk lenni! És nem csupán hatalmas hegyei, opál-zöld vadvizei miatt, hanem azért, mert szeretem őket!

 

Kommunikálni nem igazán tudunk, de minek is, hiszen beszélnek a gesztusok, üzen a mimika, és amikor a szemkontaktus is bekapcsolódik, annak bizony örök barátság a vége.

Hanem, egy apró élethelyzetben, - az ételrendelésnél - mégiscsak kell, kellene a közös nyelv…

 

 

Mindenevőnek nem igazán mondhatom magam, hiszen a halak és a nyúl jegyében születettként kannibalizmus lenne részemről ezek fogyasztása.

Hogy akkor mit eszem?

A kergemarhakór megjelenése még azt a kevéske bizalmamat is elvette a marhahústól, aminek köszönhetően olykor azért megettem korábban a gulyás-féléket.

A hidegvérű állatoktól akkor is irtózom, amikor még mozognak, így hát szóba sem jöhetnek a tányéromra rakva.

A vadak? Olyan, mintha embert ennék! Szabadnak születtek! Nem ételnek, hanem társainkul az erdei sétánkon.

Marad szegény sertés, és a szárnyasok. Őket megeszem, ha már húsevőnek születtem.

Igen ám, de mindezt közölni is kellene a pincérrel, amikor idegen ország, számomra ismeretlen nyelvű étlapját tanulmányozom.

 

Nem szeretnék kérkedni a nyelvtudásommal, de az általam - nem sok eredménnyel! - tanult nyelvek – orosz, angol, német és svéd – mindegyikén, képes vagyok elmondani, hogy mit szeretnék enni.

Bosnyákul persze, nem…

A mosolygós, készséges pincérfiú már csaknem minden rendelést felvett huszon-akárhány fős társaságunktól, amikor rám került a sor.

A fiú - lévén bosnyák - tökéletesen beszélt bosnyákul, de én egy nyikkot sem értettem belőle. Miután elmondta amit akart, és amit máig homály fed számomra, gondoltam, rövidre zárom a beszélgetést.

Ráböktem az étlapon egy ételre, és megkérdeztem angolul, hogy disznóból készült-e.

Kedves mosolya mit sem változott, de széttárt kezekkel mutatta, hogy nem ért engem. 

Na, jól van, akkor próbáljuk meg németül! Mindhiába.

Hasonló reakcióval jelzett további próbálkozásaimra is.

 

Társaságunk már fogadásokat kötött rám. Többségük biztos volt benne, hogy az életben nem fogom kideríteni, hogy miből készült a kinézett étel, de nem vagyok az a feladós fajta…

- Röf-röf? – kérdeztem csendben, mélyen a fiú szemébe nézve, hátha segít a gondolatátvitel. Segített! Azonnal megértette, de bánatomra, nemet intett.

- Kotkodács? – próbálkoztam tovább.

Saját népes társaságomon kívül már a szomszédos asztaloknál ülők is érdeklődve figyelték a kvíz-játék végét.

A fiú újbóli "Nem!'-je elkeserített.

- Hát akkor miből van? – néztem rá esdekelve.

Ő pedig válaszolt!

Szemérmesen, nagyon csendben, de érthetően ezt mondta: - Múúúúúúúú.

Ekkor már szem nem maradt szárazon.

Barátaim dőltek a nevetéstől, többen tapsoltak, én pedig rendeltem egy vega-tálat.

Azóta viszont, már megtanultam bosnyákul is ezt a két szót, disznó és csirke.

 

 

A következő helyszín, Ausztria, Bad Gastein, az Alpok hegyi vendéglőinek egyike.

Gertrúd szőke, és roppant csinos pincérnő. Gyönyörű népviseletben szorgoskodik nap, mint nap a hegyek közt megbúvó étteremben.

Kedvessége, és gyorsasága miatt a vendégek nagyon szeretik!

De, ma kifogott engem, és ettől mindkettőnk élete megváltozott egy kicsit.

 

 

Nem értettem az étlapon kínált fél-„valamit”, ezért rákérdeztem, mi az.

A választól majd elájultam! A lány kedvesen ezt mondta:

- Egy fél sültkutya, krumpli-salátával.

Alig tudtam kinyögni, de még így is elég hangosan kérdeztem vissza:

- Kutya???

 

Gertrúd nem törődve etikettel, vendégtisztelettel, hatalmas hahotában tört ki.

És már nem csak Ő nevetett, hanem németül kiválóan beszélő férjem, valamint a vadidegen asztalszomszédaink is.

A „Hund” és a „Hun” szó írott alakját nyilván még én is felismertem volna, de az alpesi németet beszélő pincérlány „Hun”-ja kicsit rövidebb ú-val hangzott a kelleténél, és a „d” betű lenyelése nem az egyetlen népies módosítás lett volna a sok nyelvjárást ismerő és beszélő osztrákoknál.

Így lett ez az ebédem sült kutya helyett, egy szép, rozsdásra sült tyúk.

 

 

Ottlétünk alatt a vendéglő legvidámabb vendége címet érdemeltem ki, hiszen ahány alkalommal összenéztünk a pincérlánnyal, könnycsorgató hahotával végződött a szemezésünk.

 

 

És végül egy északi utazás emléke következik. 

A helyszín, Finnország, Turku, a régi főváros impozáns kastélyának díszterme, ahová a férjem munkája révén jutottam el egy különleges, középkori vacsorára.

Házigazdánk maga a „király” volt!

 

A díszasztaltól meglehetősen távol választottunk helyet, a terem szélén, remélve, hogy onnan majd „megtanuljuk”, mire ránk kerül a sor, a középkori etikettet, vagyis a tudni- és tenni valókat.

 

Díszes szolgahad vonult a be nagy csinnadrattával, vezetőjük kezében aranytál.

- Na, ezt a király kapja! – súgtam oda férjemnek.

Nem sokat tévedtem. A szolga ura elé járult, aki szívélyes házigazda lévén intett, hogy a legszerényebb vendégeket illeti az elsőség.

És a szolga elindult egyenesen felénk!

- Semmi baj! – nyugtattam magamat. Férjem – köztudottan – találékony, talpra esett ember. Olyan helyzet még nem adódott, ahol Ő zavarba esett volna. Majd megoldja ezt is.

 

 

A szolga pedig, csak jött megállíthatatlanul, majd fél térdre ereszkedett előttem…

- Te jó ég! Mit akarhat?

Az aranytálat felém nyújtva várt.

- Nehéz lehet szegénynek! – futott át az agyamon.

Minden szem engem figyelt, tettem hát – kicsit tétovázva -, amit helyesnek gondoltam. Bár, estélyiben, kisminkelve még soha nem ittam tálból…

 

Közben férjem odasúgta – látva tál fölé hajlásomból, hogy elszántam magamat az ivásra -:

- Azt hiszem, nem kellene innod belőle, inkább moss kezet!

Még időben állított meg bölcs tanácsa…

Megmártottam ujjaimat a vízben, és vártam a törlőkendőt, miközben irodalmi emlékeimből felszínre tört, hogy a hajdani középkori ceremóniák során a kutyák szőrébe törölték kezüket a vendégek.

Kutyást sehol sem láttam, viszont a tálat tartó szolga szemével a lecsüngő, hófehér abroszra intett.

 

 

A vacsora további részében is elsőként kellett megküzdenem a feladatokkal.

Felnőtt életemben első alkalommal szedtem, és ettem evőeszköz nélkül…

A díszes, de számunkra érthetetlen finn nyelvű étlapon sorakozó ételek többsége felismerhető volt számunkra, hanem az egyik hús színe, formája semmilyen – általam ismert állatra – sem hasonlított.

Férjem sem ismerte fel, ezért lengyel és spanyol asztalszomszédaimhoz fordultam segítségért.

Ők sem tudták mit tálaltak elénk, így hát egyre többen „nem ettünk”.

Látva bénázásunkat, végül a széles asztal túloldaláról érkezett a segítség, a holland vasút egyik küldöttének személyében.

- Rénszarvas! – mutatta nemzetközi nyelven a fejéket.

 

… Hát persze, hogy nem ettem a Mikulás „lovából”!

 

 

 

Sági Erzsébet

 

Illusztráció: Szőkeségem bizonyítására családi albumunkból.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.