„Tégy engem békéd eszközévé!” (Assisi Szent Ferenc)

 

 

 

 

„Tégy engem békéd eszközévé! Hol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek.
Hol neheztelés, békességet, hol széthúzás, egységedet.” (Assisi Szent Ferenc)

 

 

Még nem akartam erről írni. Még növekednie kellene, érni és elkészülni bennem mindannak, amiről – származásom kapcsán – egyszer, még mielőtt elmegyek, szólnom kell.

Persze, nem ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy rosszul ítéltem meg az időt.

 

Békétlen világunkban a békét hirdetni, nem csupán gyönyörűségesen felelősségteljes feladat, de lehetőség is arra, hogy belénk kössenek, lejárassanak és kinevessenek mindazok, akiknek unalmas és divatját múlt dolog a béke.

Mégis, érzem, tudom, hogy erre a feladatra születtem le, pont most és pont ide, ahol élek.

Ide, az Európai Unióba, kelet és nyugat választóvonalára települt szépséges országunkba, egy lengyel-sváb vegyes házasságból született, helyét és dolgát egész életén át tétován kereső, hűséges magyarnak.

 

Apai ágon, hannoveri német iparos család leszármazottja vagyok, akiket 1785-ben II. József császár telepített be Magyarországra, hogy aztán egy másik hatalom, 1946-ban, csak azért, mert német nemzetiségűnek vallották magukat nagyszüleim, vagyonuktól fosztva visszatoloncoljanak Németországba. Nagyapámat sohasem ismerhettem meg. Halála után nagyanyámat a gyermekei hazahozatták, de nem sokáig élvezhette szeretetüket, hamarosan követte férjét a halálba is.

 

Édesapám és testvérei 1949-ben, a szovjet fogságból hazaérve az állomáson értesültek arról, hogy nincs hová haza menniük, mert házukban már új lakó, a felvidékről idetelepített család lakik. Rokonok, ismerősök kegyelemkenyérén kezdték meg a fogság utáni életet. Kifosztottságuk, árvaságuk egész életükön át elkísérte Őket.

 

Anyai ágon lengyel származású vagyok. Lengyelül beszélek álmomban – ébren csak néhány szót tudok -, lengyelnek néznek külföldön, és annak néznek Lengyelországban is.

Lengyelségemnek köszönhetem a külsőm mellett azt a képességet, hogy fenntartás, gyanakvás és ellenőrzés nélküli bizalommal, hittel tárom szívem és karom ölelésre a világ felé. Észreveszem és gyógyítom a lélek sebeit, adakozom lehetőségeimhez mérten ahol csak tudok. Adom az időmet, erőmet, figyelmemet. Etetem a madarakat és a hajléktalanokat. Nem taszít a másság, nem egy barátomról ismeretségünk elejétől fogva tudom, hogy meleg, de vallom, hogy az ember értékét nem a szexuális irányultsága adja, mert az magánügy. Engem az ember érdekel, a másokért tenni kész EMBER.

A vallási, származásbeli különbözőségeket, mint adottságokat elfogadom, próbálom megérteni és áthidalni ezeket.

Minden kapcsolatomban a közöset keresem és nem azt, ami elválaszt.

Hiszem, hogy ha tárgyként kellene léteznem, híd lennék, ami összeköt és áthidal.

 

Lengyel őseim valaha hatalmas vagyonnal, hatalommal és adakozó nagylelkűséggel áldott főnemesek voltak. Királyok kegyeltjei, hetmanok és földesurak. Sokuknak megadatott a „jól” írás képessége is, de legszebben, Jan Potocki – a Kaland a Sierra Morénában című világhírű regény szerzőjének - csillaga ragyogott.

Néhány éve elmentünk Lancutba, őseim utolsó lakhelyére. Ma múzeum a kastélyuk. A falon lógó festményekről, saját arcom, fiam vonásai és ma élő rokonaim hasonmásainak képe nézett érdeklődve ránk. Erős, máig tartó géneket örököltünk tőlük.

Ha tudnák, hogy 1945 januárjában, szépen csengő lengyel neve ellenére is vagonba tuszkolták, „málenkíj robotra” kényszerítették és évekre megfosztották szabadságától édesanyámat és testvéreit.

 

De nem kesergek. Békítem a múltat és a jelent, a bennem élő németet és lengyelt.

Feledem a háborút és őrzöm a békét.

 

Halott anyám sírjáról homokot vittem a lancuti kastélyparkba.., onnan pedig anyám sírjára, így teljesítve a családegyesítés formai kritériumait.

 

A lelkemben rend és béke van. Megfér benne mindaz, amiről fentebb meséltem. Családomban soha nem veszett össze ennek a két kultúrának az ápolása miatt lengyel és német. A mi konyhánkban helye volt és helye van ma is, mindkét nemzet ételeinek. Ünnepeiket, szokásaikat, dalaikat és táncaikat egyforma szeretettel őrizték szüleim. Tőlük tanultam meg, mit jelent a valóságban a tolerancia, hogyan kell és hogyan lehet, más hitét, szokásait, kultúráját, elveit és származását elfogadni.

 

Én ezzel az írással és szívemben békével köszöntöm mindazokat, akik megtiszteltek látogatásukkal, és elolvasták ezt a nagyon személyes írást, melyet 2004-ben, Uniós csatlakozásunk örömére vetettem papírra.

 

 

Sági Erzsébet

 

 

Illusztráció: a fénykép rólam készült, egy éves koromban

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.