Amnézia

Párizs, repülőtér, sor, benne - kis családom által körbevéve - jómagam.

Nézelődöm, hogy múlassam az időt, mert nem szeretek várni. Sorban állva még kevésbé.

Az arctalan tömegből egy kedves mosoly villan felém. Korombeli nő, sportosan elegáns szerelésben.

Te jó Ég! Ismernem kellene, de nem ugrik be, hogy ki lehet, és az sem, hogy ha ismerem, akkor honnan!

Jaj! Tárt karokkal elindult felém, és nem tudom, hogy az ölelés után majd, hogyan szólítsam.

A nő kedvesen magára ránt, puszi jobbról, balról, majd csodálkozó szemekkel pásztázza végig társaságomat. Páromon megáll a szeme egy pillanatra, látom, tetszik Neki a sármos pasi, majd megszámlálja fiaimat, és már kérdez is:

- Ti is a konferencián voltatok?

Na, jól nézek ki. Ez valami távoli kolléga lehet, akit nem jegyeztem meg magamnak.

Szóval könyvtáros.

És itt most konferenciára gyűltek össze a világ könyvtárosai, engem kivéve.

Mert én bizony a bohém Párizs vendége voltam ezen a héten.

Eszembe jut a latin negyed vendéglősora, a vidám és kikerülhetetlen vendégfogó fiúkkal. Emlékszem, a görög vendéglőt azért választottuk, mert a hívogató sirtaki dallamát hallva, egy pillanatra megálltunk, és máris kiszúrt bennünket a vendégfogó.

Fehér tányérjait hevesen agitálva földhöz vágta, majd belém karolva vonszolt a cserepeken át, be a pici vendéglőbe. Mintha minket vártak volna, a zsúfolt helyiségben ott állt megterítve egy asztal, négy főre.

Rendelés után, de még vacsora előtt, hogy ne unatkozzunk, a pincér felkért táncolni. Természetesen mentem, annak ellenére, hogy a táncukat akkor még nem ismertem, ráadásul láthatóan sántítva, hiszen két hónappal korábban, csak járókerettel voltam képes közlekedni.

Családom nevetve leste igyekezetemet, de nem sokáig, mert a személyzet női tagjai táncba vitték őket is.

Miközben bennem kergetőznek a buli emlékképei, „ismerősöm” beszámol a konferenciáról, sajnálkozva, hogy kimaradtam a legújabb technikákat bemutató oktatófilmekből is.

Annyira nem izgat mindez, hiszen a könyv, az könyv marad, jöhet akármilyen új módszer. Írni, olvasni, lapozni és feldolgozni most is úgy kell, mint 100 éve tették.

Vagy mégsem?

Gyanút csak akkor fogtam, amikor egyre több latin kifejezést vegyített élménybeszámolójába Enikő, mert közben a keresztneve azért kiderült. Nagy nehezen esett le, hogy egy – orvosoknak tartott - konferencián járt.

Miután igen jól kibeszélgettük magunkat, elkezdődött a beszállás. Sajnálkozva állapította meg, hogy jegyünk máshová szól, mint az övé.

Ferihegyen találkoztunk újra, majd vettünk ölelkezős búcsút, megígérve egymásnak és önmagunknak, hogy a jövőben többször fogunk majd találkozni.

Megkönnyebbültem, és szentül megfogadtam, hogy máskor azonnal szólok, ha valaki összetéveszt egy ismerősével, és nem játszom el a kéretlenül kapott szerepet, hogy én vagyok Ő.

Néhány hét múlva a szemészetre kellett mennem. Oda, ahová évente egyszer, rendszeresen jártam. Minden úgy ment, ahogy mindig. Semmitmondó kedves szavak oda-vissza, lencsepróba, dorgálás.
Közben egyre töröm a fejemet, mi ez a furcsa érzés bennem.

Végeztünk, köszönés, ajtó, rajta tábla: Rendel Dr. Sz. Enikő.

Sági Erzsébet

Illusztráció: free fotó a netről