Főhajtás a "lánglelkű" előtt

 

 

 

 

 

 

„Petőfi él! Lánglelke fennvirraszt.
Vénség, halál sohasem érik azt.”

(Reviczky Gyula: Petőfi él)

 

 

 

Első találkozásunkkor én voltam a fiatalabb… A másodiktól kezdve, Ő.

 

Amikor először hajthattam fejet a kozákok kardjától elesettek emlékére készített emlékmű előtt, árgus szemek figyelték csoportunkat. Csakúgy, mint esti borozgatós ismerkedéseinket a helybéliekkel.

Nagyon fiatalok voltunk és nagyon bátrak. Tudtuk, hogy baj lehet belőle, de nem lehetett nem elénekelni a magyar Himnuszt. Tartoztunk ennyivel. Adnunk kellett, adtuk hát a hatósággal dacoló bátorságunkat, könnyeinket és köszönetünket.

 

Évek jöttek, mentek. Jártam a nagyvilágot, de Erdély utáni vágyamat nem oltotta ki sem a tenger kékje, sem Skótföld zöldje.

12 éve megadatott, hogy minden évben néhány napot Székelyföldön tölthetek. Amikor sok-sok év után először zarándokolhattam el a fehéregyházi emlékműhöz, útközben felidéztem az első találkozás szépségét, tudva, hogy az akkori varázs nem ismétlődhet meg. Tévedtem, mint már oly sokszor.

Az emlékművet védő kerítést zárva találtuk, így csak tisztes távolból hajthattunk fejet a rácsok védelmében őrt álló emlékmű előtt. Talán a kizártság okozta csalódás, talán a régi emlékek előtódulása, talán az áhítat, vagy ez minden együtt, könnyeket csalt a szemembe. Lopva törölgetett könnyeimtől nedves kezem tehetetlenül csüngött oldalamon. Tenyeremben ott maradt a simogatás vágya, amivel köszönteni szerettem volna Petőfit.

 

És akkor megtörtént a csoda.

Még ma is érzem egy kicsi kéz vigasztaló melegét. Pöttöm lányka surrant mellém és bánatomat látva vigaszt hozott. Megfogta az üres kezet, fekete szeméből értő bölcsesség és felhőtlen tisztaság ragyogott rám. Mosolya felmelegített, betöltött és elvarázsolt. A virágot, amit Tőle kaptam – egy kicsi, sárga vadvirágot – , imakönyvemben őrzöm.

 

Alba eclessia… Fehéregyháza Segesvár lábainál, útban imádott hegyeim, Székelyföld és Brassó között található. Hajdan székely határőrök és szász telepesek lakták - első említése 1231-ből, Béla herceg, a majdani IV. Béla király tollából származik -, ma Petőfi emlékhely. Talán a legismertebb, hiszen, legalább 15 millióan tudják, hogy itt halt meg 26 évesen, a segesvári csatában, 1849. június 31-én Petőfi Sándor.

Legendák születtek, - majd tűntek el - arról, hogy mégsem halt meg, nem fekszik az 500 halottal együtt az út menti tömegsírban, hanem egy szibériai ólombányában raboskodva élte le életét.

Biztosat senki sem tud.

 

Csontjai bárhol is porladnak, szívünkben Ő úgy él tovább, ahogy verseiből megismerhettük, mérhetetlen szabadságvágytól örökké izzó, hűséges magyarnak.

 

Lehet, hogy nem ott, lehet, hogy nem akkor, de ez nem is számít.

Azért halt, amiért élt is, a szabadságért.

 

Sági Erzsébet

 

Illusztráció: Emlékmű a szabadságharcban elesettekért, Fehéregyházán (free fotó a netről)

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.