Nárciszok csodája

 

 

Négykézláb ültettem, szeretgettem mindegyiküket. Nyáron itatgattam, a széltől is óvtam, vihar idején pedig jó szóval biztattam nárciszaimat.

Hittem, hogy tömeges jelenlétük védi és segíti őket, és nem árthat sem a szél tombolása, sem a jégeső csapása, ha összebújva védik egymást.

Társaim is akadtak ebben a munkában.

Vén diófa árnya védte a tűző nap perzselésétől sárga szirmocskájukat. Ha jött a vihar, lombja erejével állt ellent a szélnek, és nem engedte védenceit eltiporni. Amikor a vihar ágait törte, óvatosan ejtette le törött tagjait, hogy a kicsi virágok túléljék az égiháború pusztítását.

Az érett és hatalmas diókat - figyelve, hogy hová ejtheti - úgy adta át nekünk, hogy nem sérültek az apró tövek.

Levéltakarója hótól, fagytól védte barátait.

 

Amikor az első napos délelőtt kicsalt a kertbe és gereblyémmel összegyűjtöttem a leveleket, már ott kukucskáltak a nárciszok, fejecskéjükön a bimbóval lesték, várták a tavaszt.

Sokan vannak! Vagy százan! És a legtöbbjük már kinyílt!

 

Minden reggel üdvözlöm őket szemem, tenyerem simogatásával.

Kicsi kutyám kíséretében járjuk be a birodalmat, ujjongva a sok-sok szépség láttán. Burkusom tudja, hogy bolondos futkosása árthat a virágoknak, ezért ügyesen kikerüli őket, bár ő sem állhatja meg, hogy egyetlen szó és szippantás nélkül menjen el mellettük. Fénylő orrocskájával, éppen csak megérinti a virágokat, tisztelete és hódolat jeléül.

 

Ma reggel fázósan várakozott az ajtó előtt. Szemében szomorúság, vakkantásában bánat.

Rémülten néztem szét, keresve, hogy mi történhetett. Nem kellett sokáig nézelődnöm, mert Burkus odavezetett. Kedvenc nárciszaim keményre fagyott szirmokkal, földig hajtott sárga fejecskéjükkel haldokoltak.

Az éjszakai fagy mindet szoborrá dermesztette.

 

Álltunk ott Burkussal, fájó szívvel, düh és bánat keverékével, tehetetlenül.

Rossz hangulatban, kelletlenül kezdtem hozzá teendőimhez. Közben kisütött a Nap és én szomorúan korholtam, hogy elkésett.

Vidám hancúrozás hangjai zökkentettek ki ebből a hangulatból. Burkus hívogatott, mindig így szokta közölni, ha úgy gondolja, játszanom kellene.

 

Kinéztem, jelezve, hogy hallom, de nincs időm. Pedig csak kedvem nem volt. Fekete szemei örömmel ragyogtak rám, megcsippentette farmerem alját és húzott a kert felé.

Nem szívesen mentem a virágok tetemei miatt, de ha ő kér, legyen.

 

És csodát láttam! Hatalmas csodát.

A napocska feltámasztotta elsiratott, halottnak hitt virágaimat! Burkus megkönnyebbülten heveredett a fűre, megnyugodva, hogy csak tréfa volt az a reggeli fagyhalál.

Én pedig arra gondoltam, hogy nem szabad olyan könnyen elveszíteni a reményt, mert még ma is történnek csodák.

 

 

 Utószó

 

Fenti történetet néhány éve, egy fagyos tavaszon írtam. Az idei tél csak átfutott a kerten, jelezve, hogy ha akar visszatér, de most jobb dolga akadt, és nem ér rá nálunk időzni.

Nárciszaim pedig évről évre újra kinyílnak, mert hagymácskájukat az anyaföld megtartó ereje védi a fagyhaláltól.

 

 

 

Sági Erzsébet

 

Illusztráci: Free fotó a netről

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gé. Sarolta 2014.03.03. 10:57:32

Az én kis nárciszaim is bontogatják szirmukat, de ők még nincsenek oly sokan.
Leld sok örömöd Burkusodban és virágaidban, mert aki a virágot szereti....

Jobb egy képzelt "fagyhalál",.... mint az agyhalál jeligére!! :)

Ki Téged nagyra becsül:Saci.

Lótuszom · http://lotuszom.blog.hu/ 2014.03.03. 13:16:13

@Gé. Sarolta:
Drága Sacikám! Szívből köszönöm örömöt hozó, humortól sem mentes, kedves üzenetedet!!!
Mindig ünnep, ha megtisztelsz szavaiddal, ölellek szeretettel érte drága Barátom! :)