Illés küldetése

 

 

 „Bizony elküldöm nektek Illést, a prófétát, hogy visszatérítse az apák szívét fiaikhoz, és a gyermekek szívét szüleikhez, nehogy eljöjjek, és végképp elpusztítsam ezt a földet”

 

(Maleáchi könyve, 3. fejezet 24. vers)

Továbbgondolt bölcsességek a Biblia lapjairól.

 

 

Azt szoktuk mondogatni, hogy felgyorsult, - olykor alig követhetően rohanó - világunk negatív hozadékainak egyike, a nemzedéki ellentétek megjelenése társadalmi méretekben és a mikroközösségekben, a családokon belül is.

Valóban századunk betegsége lenne mindez?

 

Az Ótestamentumban olvashatjuk, hogy Illés próféta az apa-fiú ellentét feloldásának szépségesen nehéz feladatát kapta az Úrtól.

„Bizony elküldöm nektek Illést, a prófétát, hogy visszatérítse az apák szívét fiaikhoz, és a gyermekek szívét szüleikhez, nehogy eljöjjek, és végképp elpusztítsam ezt a földet”

(Maleáchi könyve, 3. fejezet 24. vers)

 

Milyen érdekes megközelítése a problémának, hogy az ige szerint először az apáknak kell megérteni fiaik eltévelyedésének okát. Nekik kell a közeledéshez hidakat verniük, és értő, megbocsájtó bölcsességgel egyesíteni a családot.

Talán azért övék az első lépés joga és kötelessége, mert a megélt tragédiák és örömök megedzették már őket, belátóbbak és nagyobb toleranciával képesek - fentről és kívül látva is - kezelni a problémás helyzeteket.

Talán azért, mert az apák mindig jobban megértik, és szeretik szülöttüket, mint azok viszont. De mindez rendjén is van, hiszen az apáinktól – és itt értem azt is, hogy anyáinktól – tanult viselkedésformát, szokásokat és etikai normákat a fiúk – lányok – továbbadják saját gyermekeiknek, hogy majd az örök körforgás törvénye szerint, azokat szeressék mindenkinél jobban. És amikor eljön a felnőtté válás ideje, akkor saját apáikhoz hasonlóan, képesek legyenek a szeretet szellemében, ha kell megbocsájtani, ha kell, akkor engedni saját – néha valóban begyöpösödött - igazukból.

 

Sokan vagyunk gyermekesek, de még többen, mindenki - „kit anya szült” – akik valaha gyermekei voltunk szüleinknek. Nincs család, ahol mindig a béke honos. Kisebb-nagyobb súrlódások szinte törvényszerű velejárói az életkori változásoknak. A kisbaba első „nem”-je már jelzés, hogy önálló akarattal, igénnyel született utódunknak saját véleménye van, amit illik tiszteletben tartani.

Igen ám, de amint gyermekből szülővé válunk, mintha erről megfeledkeznénk.

Mi tudjuk, hogy mi a jó neki, mi már elestünk, Őt féltve - vagy elcipeljük előle az akadályokat, vagy - rászólunk, hogy kerülje ki.

És Ő? Hát Ő, természetesen meg akarja tapasztalni milyen a harc. Harc velünk, és harc a nehézségekkel. Meg akar botlani, hogy tudja, milyen érzés elesni, és tud-e újra talpra állni.

És azt is tudni akarja, hogy segítünk-e felkelni, jár-e továbbra is a szeretetünk, vagy meg kell dolgoznia érte.

Ezekre a „harcokra” szükség van. Itt tudjuk ütköztetni eltérő nézeteinket, itt tudjuk egyeztetni véleményünket azokban a dolgokban, amikben lehetséges az egyetértés köztünk.

Apaként sem árt emlékezni arra az időre, amikor fiak voltunk, és a minket béklyóként visszatartó tradíciókat igyekeztünk lerázni magunkról, mert tudtuk, a jövőt teszik lehetetlenné.

 

Ki hogy éli meg mindezt, az habitus kérdése is…

De az biztos, hogy a szeretet - sok nehézségen átsegítő hídja - nélkül nem megy.

 

 

Sági Erzsébet

 

Illusztráció: "Isten szeme" free fotó a netről

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.