(Ó)Hara

 

  

Én kezdtem ki vele. Szóltam hozzá, Ő pedig, nem bánta. Egészen közel jött. Nem kéregetett, csak nézett. Aztán megszagolt, és én is megszagoltam. Sós tengerillata volt és sült halé. Meleg, barna szeme vidáman csillogott, örült nekem.

Megfeleztem vele az ebédemet, elfogadta. Csak másnap derült ki, hogy egy részét eldugta. Talán azért, mert előrelátó…, talán csak megszokásból. Minden esetre, amikor másnap meglátogattam, előkotort az előző napi ételből egy falatot, és úgy, hogy lássam – és örüljek – megeszegette.

Nem akartam megzavarni, de addig ügyeskedett, míg feje a tenyerembe simult. Helyes kefefrizurát hordott, rockeres nyakékkel. Néhol már őszült, de a mozgása fiatalos volt.

Barátja – akinek a falatozójában mindig találtunk valami nagyon finomat – hamar kiszúrta ezt a „szerelem első látásra”kapcsolatot, és cseppet sem volt ellenére, hogy összemelegedtünk. Sőt!

Megengedte, hogy a frissensültet – Hara ebédjét – én adhassam oda. Falatonként nyújtottam a friss húst. Ő óvatosan vette el a kezemből, vigyázva, nehogy megcsípjen erős fogaival.


Ebéd után – frissítésül az elviselhetetlen melegben – egy autómosó-kefével – az odakészített - tálból mártogatott friss tengervízzel kefélgettem, ahol értem. Boldogan tartotta oda okos fejét, büszke hátát, formás fenekét.

A farkát ugyan féltette, de kérésemre ott is megengedte az egészségvédő kefélést.

Másnap reggel, miközben a tengerrel beszélgettem, látogatóim érkeztek.

Hara és egy haverja álldogált az ablakom alatt, és vakkantott diszkréten, tekintettel a még alvókra, és kérve, csodáljam őket, míg folytatták reggeli szertartásukat a tengerparton. Kergették egymást és a hullámokat. Boldogok voltak, és az voltam én is… Megérintett és elbűvölt a természet tökéletességének varázsa.

Hara révén része lehettem ennek a szépséges egésznek, amiből mi emberek – a magunk hibájából – lassan kimaradunk, mert kirekesztjük önmagunkat.

Hogy miből?

Az élhető életből.

A meglátott, de nem élvezett szépségből.

A pillanat varázsának felismeréséből, és abból, hogy képesek legyünk az „itt és most” valóságának örülni, és nem mindig a „más füve mindig zöldebb” kényszerében sóvárogni elérhetetlen, és megélhetetlen dolgok, élmények után.

Hara példát mutatott emberségből is.

Tudott elfogadni és adni…

Hálával és önfeledten baráttá lenni… Nem kellett bizonyítanom, hogy alkalmas vagyok a bizalmára… Megszagolt és tudta, számíthat rám.

Megmutatta, hogyan kell naponta örülni a napfelkeltének, és úgy csodálkozni rá a tengerre, mint aki először látja, és úgy fürödni benne, mint aki utoljára élvezheti.

Hara kedves…, köszönöm!

 

 

 

Sági Erzsébet

 

Illusztráció: free fotó a netről

 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bonyphatz 2012.09.02. 14:05:44

Ragyogó írás, - örülök, hogy olvashattam! ...

Lótuszom · http://lotuszom.blog.hu/ 2012.09.02. 17:35:42

@bonyphatz:
Boldog vagyok, hogy elolvastad, szívből köszönöm véleményedet, kedves Bonyphatz! :) Szeretettel láttalak, mint mindig.