Rablók a táborban

 

 

 

Nem először mesélek a vándortáborozás jóvoltából megélt és elraktározott emlékmorzsák érdekesebbjéről, mások okulására és tanulságául.

 

A kétnaponta, gyalogosan tovább költöző, vándorló életmód, számtalan gyönyörűsége mellett veszélyeket is tartogatott.

Ezek a táborhelyek többnyire lakatlan részeken, erdők mélyén, tanyasi iskolákban, vagy sátortáborban voltak.

Romantikája mellett, a kullancsveszélyen túl egyéb, előre nem várható nehézségeket is tartogatott egy-egy helyszín.

 

Szobi táborhelyünk egy gyönyörű erdőben, lakatlan terülten, sátorokban adott otthont kis csapatunknak.

Aki ismer, tudja, meglehetősen gyáva vagyok. Sötétben, kihalt részen, és mély víz fölött nagyon félek.

Semmi pénzért nem vállalkoztam volna a tábor őrzésére egyedül, ha nem látom volt osztályfőnököm, tábori felügyelő társam arcán azt a hatalmas vágyódást, ami a tábornaplóban bejegyzett hír hallatán jelent meg rajta. A hír, ami engem, egy cseppet sem rázott meg, a következő volt. Repülőgép-modelleket állítottak ki a szobi művelődési házban. Józsi bácsi olyan lelkesen ecsetelne ennek a kiállításnak a nagyszerűségét – lévén régi, és eredményes modellező -, hogy az összes gyerek, és felnőtt menni akart, engem leszámítva.

 

Ott maradtam hát egyedül, kezemben az úttörősíppal, és egy hajlakkal.

Ők elvonultak, én pedig elfoglaltam őrhelyemet, az ebédlőnek kinevezett pagoda alatt.

 

Hamarosan egy ricsajos család bukkant fel a közelben. Vitájukból leszűrtem a lényeget. A férfi nem igazán lehetett gyakorlott túrázó, tévútra vezette családját. Asszonya rikácsolva szidta, amíg bírta szusszal. A gyerekek nem bánták a kerülőt, vidáman hancúrozva ugrabugráltak. Sajnáltam, amikor egyre halkuló zsivajuk elhalt, és én újra ott maradtam egyedül, tízpercenként nézve órámat, hogy mikor jönnek vissza az enyémek.

 

Lassan múlt az idő. Nézelődtem, és aggódva szorongattam fegyvereimet. Faágak roppanása jelezte, hogy ismét élőlények közelednek. Örömmel lestem felbukkanásukat. Na, ez az öröm nem tartott sokáig! Megláttam a közeledőket. Két rosszarcú, tetovált férfi lovon, és három kutya. Mondanom sem kell, hogy nem a kutyák közeledése izgatott.

A lovasok egyenesen a tábor bejárata felé vették az irányt.

Felmértem az erőviszonyokat. Én, a nyiszlett őr, fegyvereimmel, a síppal és a hajlakkal, ők pedig lovon, a morc képükkel, és a rossz arcukkal nem igazán ígértek könnyű győzelmet.

Döntöttem. Kitérek, határoztam el, és egy gyors mozdulattal beültem az asztal alá, gondolván, hogy míg elvonul a veszedelem, ott meghúzhatom magam.

 

Nem volt ez rossz ötlet, mert a két rablófélét a sátrak izgatták, de kutyáik, megérezve a rokonlelket, hozzám futottak azonnal.

Pillanatokba telt csupán, hogy gazdáik is rám akadtak. Nem vártam meg a felszólítást, kimásztam önként a pókhálós asztal védelméből, és lesz, ami lesz alapon, rájuk förmedtem, hogy mit keresnek itt, nem látták a sorompót?

- Sípolok! – fenyegettem meg őket.

Egyikük nem túl barátságosan csak annyit mondott:

- Kuss!

A másik szóra sem méltatott.

Meglátva 165 centimet, végigmért, köpött egyet a ló hátáról, és ment vissza a sátrakhoz.

A másik maradt, és röhögött. Rajtam.

Mi tagadás, ha visszagondolok, akkori önmagamra, most az én szám is fülig ér… Nyiszlett kis csaj, hajlakkal és síppal…

 

Az esélytelenek nyugalma bátorságot öntött belém. Harciasan felszólítottam, távozzon, mert hamarosan visszatér az egész tábor, akik most vízért mentek, és akkor bajba kerülnek.

Tovább röhögött, és nem tudom, mi járhatott a fejében, de nem mozdult.

Nekem, ha ideges vagyok, azonnal hasmenésem lesz. Mintha megérezte volna, a tábori WC becsukhatatlan ajtaja nyikorogva lendül, hívogatott, kínálta magát. Felmértem a helyzetet, és úgy döntöttem, nem mehetek, lesz, ami lesz, maradok, mintsem bejelentsem:

- Kedves rabló úr, bocsásson meg, hogy magára hagyom, de sürgős dolgom van.

 

Szorult helyzetemben mindig segítséget kapok fentről. Most sem volt másként. A korábban eltévedt család – miután ismét a rossz ösvényt választották -, hangosan közeledett. Az asszony, minden korábbinál hangosabban szidta élete párját, a gyerekek pedig, élvezve, hogy rájuk senki sem figyel, ordibálva használták ki a helyzetet.

Boldog mosolyt színlelve – hiszen tudtam, hogy nem az enyémek jönnek – felkiáltottam:

- Na, most elkapják magukat! Jönnek a társaim!

A két rabló – kezdők lehettek -, füttyentett kutyáiknak, és elporoszkáltak a „veszedelem” elől.

Azt a családot, a bugyuta, eltévedős férjet még ma is áldom…

 

Zokogva vonultam el könnyíteni magamon a zárhatatlan ajtajú WC-be, és abba sem hagytam a zokogást, míg táborlakó társaim haza nem értek.

Történetem elmesélve mindenki szörnyülködve nézte a lópaták nyomait, és szentül megfogadták, soha senkit nem hagynak a jövőben egyedül őrködni.

 

Tanulság? Hát az nincs.

Hacsaknem annyi, jobb szembenézni az ellenséggel, mint elbújni előle, mert akkor legalább a megalázottság pocsék érzését megspórolhatja az ember.

 

 

Sági Erzsébet

 

Illusztráció: free fotó a netről

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.