"Tükör által homályosan" (Szent Pál apostol)

 

 

 

 

- Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb, e vidéken?” Olykor feltesszük ezt a mesebeli kérdést, de a feleletre nem igazán vagyunk kíváncsiak. Mit számít, hogy ki a legszebb, amíg a tükör ilyen kedvesen mosolyog vissza reggelente. Elégedettségem nőttön nő, ahogy szemceruzám nyomán, szemem kékje ragyogóbbá és ábrándosabbá fényesedik. Utolsó pillantás orromra biggyesztett szemüvegben, majd a döbbenet csendje. Te jó ég! Ki ez?

 

A – szemüveg nélkül rajzolt – szemkontúr egészen máshová került, ráadásul, szemenként más-más vonalvezetéssel. Huhhh, elkések, de így nem mehetek az utcára… Töröl, rajzol, néz… Egy hangyányit jobb. Indulok .

 

Kint őszi eső szitál a náthás fák kopaszodó koronájára némi csillogást. Kotornám a táska mélyén lapuló esernyőt, de nem lelem. Arcomon érzem az eső hűsét, és már nem bánom, hogy gonddal szárított szőke hajam csapzottan simul a fejemre. Szeretem az esőt… az októberit is. Hagyom, had mossa át a gondolataimat, tisztítson lelket, újítson meg engem is.

Sikerült! - állapítom meg elégedetten. Közeledő ismerősöm arcán az öröm ragyogása, kuncogva köszön, Ő is siet, de pajkos mosolya velem marad. Aztán visszalép, kezében apró tükör, a kezembe nyomja, belepillantok. Reggeli alkotásom romjai mókás bohóccá írták át a fürdőszobában még hódító arcot.

Nevet… nevetek… de, a gondolat már fészket rakott bennem. Élek a XXI. század szépítészeti vívmányainak egyikével! Nem!!! Nem műmell, még csak nem is műköröm az álmom. Nem. Én csak két ovális vonalkára vágyom, melyek szememet körülölelve megóvnak a csorgó festék okozta bosszúságoktól.

Érvelek, győzködöm magamat és meghökkent családomat, majd időpontot kérek és amikor eljön a nagy nap, megszeppenve, de hősies elszántsággal adom át magam a – tűszúrások következményeként ígért, tartós szépség reményében – a szenvedésnek.

 

Nem fáj… mondom, amikor belepislogom az érzéstelenítő folyadékot a szemembe. És, hat! Nem fáj, nem csíp! Hm… legalábbis nem annyira… Kibírható.

Már nem tudom, mióta fekszem behunyt szemmel, hallgatva Erika prognózisát az elkövetkezendő napokra. Szorgalmasan bökdösi belém a vékony tűt, majd szemet vált. Röpke két óra alatt, a végét már nehezen viselve, de készen kászálódom le a székből. Egy félénk pillantás a tükörbe, és ott van! Gyönyörű, vékony, de jól látható szemkontúr néz rám vissza. Boldogságom feledteti az átélt szenvedést, futok, hogy mielőbb begyűjthessem a dicséreteket.

 

Villamos, tömeg… és csoda! Helyet kapok, mert egy kislány átadja. Köszönetemet elhárítja, láthatóan lenyűgözi frissen szerzett ékességem. Már nem csak Ő néz! A szatyros néni lopva leseget, a kalapos úr jóval nyíltabban szemlél. Én pedig, csendben örülök, hiszen megérte! Megérte az időt és a fájdalmat!

 

Sikerem tudatában csengetek be otthonom ajtaján, mert a reggeli rohanásban a kulcsom a másik táskámban maradt.

Férjem szélesre tárja az ajtót, és kedvesen megkérdezi:

- Kit tetszik keresni?

Humoránál van, konstatálom örömmel, és már robogok is a fürdőszoba vallató lámpájának fényébe, hogy végre zavartalanul gyönyörködhessek az eredményben.

És a tükör, nem hazudott… még a kedvemért sem. Két ovális vonalka lapult szerényen hatalmasra duzzadt, véraláfutással tarkított szemem árkában…

 

Másnapra a duzzanat laposabbá vált, helyet adva a kék foltoknak.

Programjaimat lemondtam, ahová pedig el kellett mennem, oda napszemüvegben mentem, nem kis feltűnést keltve a borús időben.

Ma napsütésre ébredtem… és a tükörből hibátlan szempár mosolygott vissza rám…

 

 

Sági Erzsébet

 

 

Illusztráció: free fotó a netről

 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.