“A különbség a között, amit megteszünk, és amire képesek lennénk, megváltoztathatná a világot."

Továbbgondolt bölcsességek Gandhi szavaira asszociálva.

Hányszor mondjuk annak, akit nagyon szeretünk, hogy lehoznám Neked a csillagokat, vagy akiben megbízunk, annak azt, hogy tűzbe tenném érted a kezem. És, hányszor mondjuk, amikor tehetetlen düh tombol bennünk, hogy menten megüt a guta, vagy azt, hogy szétrobbanok. Ha felbosszantanak, talán még az is kiszalad a szánkon, hogy kinyírlak, Te! Tréfás helyzetekre viszont, a kinyúlok, elájulok, meghalok a nevetéstől formulákkal reagálunk.

A csillagszedés ígérete, és a kéz tűzbe tevése – nem véletlenül! -, feltételes módban hangzik el. Mert már kimondásukkor tudjuk, hogy nem megy. De, de annak, akinek szól, mégis jól esik, hiszen kapcsolatuk különlegességét, illetve, személyének fontosságát, megkülönböztetett helyzetét hivatott alátámasztani ez a soha be nem váltható ígéret.

Mert, mi történne, ha mindezeket megtehetnénk? A csillagok nem felettünk ragyognának, hanem itt a Földön, miközben üszkös kezű, gutaütött, felrobbant, ájult és kinyírt emberekkel lennének tele az orvosi rendelők. Bár, megfogalmazzuk, kimondjuk, de ezek az elképesztő ötletek szerencsére megmaradnak - hangulatfestő szándéktól vezérelve – ígéretként, ötletszinten, a megvalósítás szándéka és reménye nélkül.

Gandhi szavait értelmezve ezek a fenti gondolataim csak az első, felszínes megjegyzéseim voltak. Ha ma élne, és látná ez a „nagy lélek” – „Mahatma” -, hogy miként herdáljuk el isteni tehetségünket, pusztítjuk magunkat, egymást, és környezetünket, akkor elszörnyedne.  Ki volt Ő? India spirituális vezetője, és az indiai függetlenségi mozgalom vezére. Egész életében a békés – passzív - ellenállást hirdette. Filozófiája szerint az igazság ereje mindig győzedelmeskedik. Híveit a polgári engedetlenségre buzdította, Ő maga többször is éhségsztrájkkal mutatva példát a fegyver nélküli hadviselésre. Egész életével a külső-belső békét hirdette. Életét mégis egy szélsőséges nacionalista gyilkos fegyvere oltotta ki. Az ENSZ október 2-át, - Gandhi születésnapját - az erőszakmentesség világnapjává nyilvánította.

Idézett tanítása a ma emberéhez talán még inkább szól, mint korábban bármikor.

Milyen óriási a szakadék az között, amit megteszünk, és amit megtehetnénk! Induljunk el saját mikrovilágunkból, és gondoljuk végig az életünket. Beleszületünk az eldobható pelenkába, növekedve flakonok, fóliák, soha le nem bomló műanyagok vesznek körül bennünket otthon, munkahelyen és szórakozás közben is. Lassan leszokunk a járásról, interneten játszunk, ismerkedünk, tanulunk, dolgozunk. De, onnan intézzük ügyes-bajos dolgainkat, és vásárlásainkat is. Talán jobb is, hogy nem mozdulunk ki, mert közlekedve - az éltető levegő helyett - kipufogógázt okádó járművek teszik lehetetlenné, hogy tüdőnk friss levegőhöz jusson.

De ezek csak a testi fenyegetettség mutatói!

És mi van lelkünkkel?

Már magzatként megkezdődik stresszes vesszőfutásunk, és tart, ameddig bírjuk. Hiányszakma lesz lassan a pszichiáteré, és pszichológusé. Ebben a pánikbeteg, és depressziós társadalomban alig-alig akad néhány ép lelkű ember.

Mit teszünk mindezek ellen? Ha megoldást hozna, visszatérnénk a mosható pelenkákhoz? Az üveges tejhez? Fizetnénk többet a lebomló csomagolóanyagokért? Tennénk azért, hogy a környezetszennyezést visszaszorítva áttérjünk alternatív energiahordozók használatára? Lemondanánk a pillanatnyi kényelemről egy élhetőbb jövő reményében? Akkor is, ha ezt a jövőt nem mi, hanem majd utódaink fogják megélni, élvezni?

Cikkemben nem megoldásokat ajánlok. Azok megtalálása, kidolgozása a hozzáértők feladat. Én csak kérdezek, és együtt gondolkodásra, aggódásra, felelősségteljesebb megszólalásra buzdítva szólítom meg Önt kedves olvasó. Gondolkodjunk, akarjunk, és tegyünk együtt, mert Gandhi szavai ma is igazak:  “A különbség a között, amit megteszünk, és amire képesek lennénk, megváltoztathatná a világot.”

Sági Erzsébet

Illusztráció: free fotó a netről