Legalább öleljen meg!

Rohantam. Mindig rohanok.

Velem nem lehet sétálni, mert 3 percig bírom az andalgást, majd rákapcsolok, és onnantól kezdve csak lihegéssel tarkított csevelyre számíthat, aki hozzám szegődik.

Rohanásom a megszokott tempótól függetlenül is indokolt volt, mert nyúlfarnyi ebédidőmben kellett valamit elintéznem.

Már csaknem célba értem, amikor az Octogon egyik útkereszteződésénél - élő akadályként - álldogáló fiatalemberre figyeltem fel. Kezében mappa, rajta – a dög meleg ellenére is – öltöny, nyakkendő.

Állt és várt. Naná, hogy engem!

Már csak ötlépésnyire voltunk egymástól, amikor örömteli mosollyal nyugtázta, nem nézek félre, sőt, hátra sem, nem kerülöm el, sem Őt, sem tekintetét, vagyis, itt a kikérdezhető, ideális alany.

Már csak három lépés, most kell szólnom, döntöttem el gyorsan.

- Nagyon sietek, ne haragudjon! – mondom, hangomban szégyenkező mentegetőzéssel.

Ragyogó mosolya kicsit megfakul, leereszti a mappát, egy vonalba érünk.

- Akkor legalább öleljen meg! – mondja, inkább csak magának.

Nincs idő latolgatni, mit tegyek. Teszem, amit a szívem diktál. A lendület, ami vitt volna előre, megtorpan, és irányt vált. Karom átöleli, Ő önkéntelenül viszonozza, majd, mint a táncosok, fordulunk párat.

A következő fordulónál kiszállok és robogok tova.

Még hallom a fiút, amint az utca süket és vak tömegének boldogan ezt kiáltozza, többször is ismételgetve, úgy, hogy önmaga is elhiggye:

- Látták???? Megölelt!!!!

Az a fiú, akkor, ott, boldog volt. Kért, és kapott.

… Azóta is őrzöm azt a pillanatot. Azt az emléklenyomatot, amikor bátor voltam azt tenni, amit a szívem súgott.

Nem törődve, ki lát és ki nem, nem mérlegelve, mennyire lehet egy kívülállónak mulatságos két - generációnyi különbséggel - egymást ölelő ember - az életét most kezdő fiú, és a delelőn járó nő - önfeledt öröme a pesti utcán.

Sági Erzsébet

 Illusztráció: free fotó a netről