Csúcs(forgalom)

 

 

 

Reggel mindenki rohan. Ki munkába, ki iskolába, van, aki sorszámért a rendelőbe, az APEH-hoz, vagy csak répáért a piacra. Egy a lényeg, hogy minél előbb feljusson a buszra, ne potyára ketyegjen az a fránya idő.

Nekem nem nyűg a „menés”. Tanulmányozom az embereket, akikkel a véletlen összehoz egy-egy pillanatra. Persze, nem ragaszkodom a ma reggeli zuhogó, hideg esőhöz, a koszos úttesten megálló vízhez, és az autósok szadista módszereihez, ahogy igyekeznek telibe kapni a buszra várók védtelen tömegét. Én is vezetek, vagyis, nem a partvonalról bírálom az autósokat. És, általánosítani sem szeretnék. Minden tizedik lassított a megállóhoz közeledve, de csak minden tizedik!

Az a másik kilenc viszont bele, a legmélyebbe, hadd ugráljon az a sok bamba gyalogos.

Hát ez a reggeli ugrándozás felébresztett rendesen. Érdeklődve vártam, hogy a teli buszra ugyan, hogy fog feltolni a mögöttem álló, bosszús tömeg. Feltolt. Megnyugodva pillantottam az órámra, így biztosan elérem a vonatomat.

A következő megállóban újabb felszállók préseltek bennünket még jobban egymáshoz. Lábam szárára, cipőmbe, a mellettem álló hölgy esernyőjéről csorgott a víz. Nem baj, le nem nyelheti! – oldoztam fel azonnal.

És ekkor egy kedves férfihang szólalt meg a fejem fölött a magasban, bele a frizurámba, meglibbentve, csiklandozva a tarkómon szunnyadó pihéket:

- Szia kedves! De korán keltél ma fel! – mosolygott a hang.

Lopva körbenéztem, hogy hátha máshoz beszél, de nem. Mindenki nyűgös képpel kapaszkodott és lépett egymás lábára a zökkenőknél. Semmi kétség, a Hang, hozzám szólt.

Most mit lehet erre válaszolni? Valóban korán keltem, de Ő ezt ugyan honnan tudja. Talán egy új szomszéd lehet? Illik válaszolnom, de én nem szeretek a buszon – mindenki füle hallatára – beszélgetni, hát csak mosolygok – bár Ő ezt nem láthatja mögöttem -, és bólintok én is:

- Szia, igen, korán volt.

Nem találtam ismerősnek a hangot, de Ő máris folytatta:

- Jó lenne együtt kávézni!

Te jó ég, ez ismerkedik, jöttem rá nagy nehezen. Nem hagyhatom, hogy tovább fajuljon a dolog, le kell állítanom:

- Köszönöm, én már ittam otthon.

Mit sem törődve zord válaszommal, kedvesen ezt mondta, bele a nyakamba:

- Szeretlek, tudod?

Na, most vagy leszállok, és lekésem a vonatomat, vagy ráförmedek, hogy elég volt, nem ismerkedem, vagy… Istenem, mit lehet ilyenkor tenni?

A segítség, mint mindig, fentről jött, és leszállította forróvérű lovagomat a következő megállóban. Búcsúzóul még ennyit mondott:

- Bocs, de most le kell szállnom, szia drága!

Kimérten biccentettem. A csöpögős esernyőjű nő viszont fülig érő szájjal nézte kínlódásomat. Kíváncsi voltam tolakodó lovagomra, hát megnéztem, amint leszállt.

Fiatal pasi volt, fülén az a szörnyű hallókészülék-féle madzaggal, aminek a másik vége általában egy telefonba van bedugva…

 

És akkor nem tudtam visszafogni magamat. Hahotáztam, mint egy bolond. Szerencsére a csöpögős ernyőjű nő is csatlakozott, a többiek pedig dühösen, értetlenül nézték reggeli vidámságunkat.

Leszálláskor a nővel köszöntünk egymásnak, vittük arcunkon és szívünkben a mosolyt, és mintha ebben a megállóban nem azok a gyalogost áztató autósok közlekedtek volna…

 

 

Sági Erzsébet

 

Illusztráció: free fotó a netről

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.