Malenkij robot, avagy XX. századi rabszolgasors

Az információ hatalom. Az elhallgatott információ még annál is nagyobb.

Kevés agyonhallgatottabb korszaka van történelmünknek, mint amilyen, a második világháborút követő,  - „malenkij robot” néven elhíresült - megtorlás, jóvátétel 5 éve volt.

1944-45 telén, az akkori világhelyzetben semminek tűnő, de nekünk, magyaroknak egy olyan, -  sorstragédiát jelentő - eseménysorozat zajlott le, melynek hatása még ma is érezhető.

Hogy milyen szerepe volt az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak abban, hogy a béke éveiben a Szovjetunióba hurcolt magyar állampolgárok ezrei haltak meg Ukrajnában? Tehetetlenül statisztált…

A Vörös Hadsereg 1944. december 22-én kiadott 0060 számú parancsára gyűjtötték össze és  vitték el a német nevű férfiakat 17-től 45 éves korig és a nőket 18-tól 30 éves korig.

(Hogy ezt a korhatárt sem tartották be, mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy nagynénémet 16 évesen vitték el.)

A kollektív felelősségre vonás elve, büntető, megfélemlítő, valamint gazdasági megfontolások alapján került sor erre a törvényesített rabszolgatartásra.

Eredetileg a német nemzetiségű lakosság elhurcolása, dolgoztatása volt a cél, de a szervezetlen kapkodás, a nagy titokban vagonokba tuszkolt emberek között nem egy, színtiszta magyar származású is volt.

Lehettem 15 éves, amikor először hallottam a malenkij robotról. Tudtam oroszul, értettem a szavak jelentését, de hogy mit jelentett valójában, azt csak akkor, édesanyám elbeszéléséből tudtam meg.

1945. januárja gyászosan kezdődött sok-sok sváb családnak. Pontos számok nincsenek, de több tízezer civilt bélyegeztek meg egy életre az internálással. Az elhurcoltak 1/3-a  - nem bírva a megpróbáltatásokat, az éhséget, a hideget – belehalt ebbe a kicsi munkába.

A többiek, 3, 4, 5 év múlva, megkeseredve, egészségileg tönkretéve, kifacsart lélekkel, de  haza jöhetett.

A megélt szenvedésekről hallgatni kellett, mert aki mesélt – akadt ilyen is -, az folytathatta a recski fogolytáborban a kényszermunkát.

Szóval, 15 évesen szembesültem azzal, mit jelentetett ez a kedvesen hangzó orosz kifejezés.

Anyám volt  a falujából elhurcoltak legöregebbje, 16 éves kishúga pedig a legfiatalabb.

Mivel Ceglédbercel volt a kijelölt gyűjtőhely, néhány napig itt várt a szerelvény, hogy minden hely megteljen. Anyámékat, mint a gonosztevőket, elkülönítve őrizték. Családjuk a rácson át adhatott be élelmet, és nézhették egymást kétségbeesetten, tehetetlenül.

Anyám és két testvére, szépen hangzó lengyel neve ellenére került fel a listára. Ekkor már vitték, akit értek, hogy meglegyen a létszám.

Mesélte, hogy látták a marhavagon résein át, hogy a sorompónál várakozó kocsist és fiát lerángatták a bakról, és belökték közéjük. A gazdátlan ló és kocsi ott maradt, a két embert pedig vitték, a családtól való búcsú lehetősége és egyetlen váltás ruha és élelem nélkül. Pedig, Ők színmagyarok voltak.

Két hétig tartó útjuk során vízhez csak a behulló hó által jutottak.

Tisztálkodni nem lehetett, könnyíteni magukon pedig, a vagonba vágott lyukon keresztül tudtak.

Ették az otthonról hozott kenyeret, szalonnát és elkeseredetten számlálták az egyszer csak elfogyó magyar állomástáblákat.

Novidombász, egy kietlen bányásztelepülés volt a végállomás.

Az orosz tél dermesztő hidege és a kétségbeesett bizonytalanság feszítő érzése ellen, csak az önként velük tartó fiatal papnövendék, Nándi atya imái, biztató szavai adtak némi védelmet és reményt, hogy mindez túlélhető.

A halál pedig ott leselkedett és szedte a gyengéket. Vérhas, fertőzések, balesetek, éh- és fagyhalál tizedelte ezeket a legyengült szervezetű embereket.

Végre kitavaszodott. A zöldellő határ hasonlított az otthonihoz.

Parancsnokaik többsége emberségesen bánt velük és az ott élő helybeliekkel is összebarátkoztak. A háború elpusztított mindent ezen a vidéken. A fedél és élelem nélkül maradt orosz túlélők –  sokat látott, öreg emberek – látva a magyarok nyomorát, megosztották azt a keveset a rabokkal, amijük volt.

Amikor – igás állat híján – anyámékat fogták be az eke elé szántani, ezek az orosz emberek, a föld szélén állva, sírva rázták öklüket az ég felé.

A nyár alig tudta beérlelni az elvetett magot. Újra jött kegyetlen hidegével a tél, otthonról hozott ruhájuk szakadásain egészen a lelkükig rágta be magát a faggyal együtt a reménytelenség.

Leveleikre nem jött válasz otthonról, nem tudtak semmit szeretteikről.

Nekik, a  közben befejeződött háború sem hozta meg a szabadságot.

Bűnük – a származásuk – hatalmasabbnak bizonyult a köztörvényesekénél. Az amnesztiát osztó kegyelme rájuk nem vonatkozott.

Édesanyám 3 és fél, kishúga 5 év után szabadult.

Vézna testtel, kiégett lélekkel, de újra itthon voltak.

Az utolsó csoport 1950. november 3-án ért haza. Ez a nap Ceglédbercel ünnepe lett.

Misével, koszorúzással, ünnepi műsorral emlékezik a falu népe, évről-évre fellobbantva és őrizve az emlékezés lángját.

Sági Erzsébet

Illusztráció: free fotó a netről (A kereszt a ceglédberceli katolikus templom előtt áll)